|
![]() |
||||||
![]() |
![]() |
![]() |
"Áldott legyen az Úr neve mostantól mindörökké!" Kondás Sándor görög katolikus pap Nyíregyházán él feleségével, Terivel és gyermekeivel, akik közül a legkisebb születése nem várt megpróbáltatást jelentett, és nem remélt ajándéknak bizonyult számukra. Erről beszélnek, egymásnak adva a szót. - Ez az imádság keretezi napjainkat. Reggelente ezzel adunk hálát a remélt, esténként pedig a kapott jóért. Alapvetően pedig azt a hitvallást fogalmazzuk meg benne, hogy életünk minden helyzetében - jó és balsorsban egyaránt - arról szereztünk eddig tapasztalatot, hogy velünk volt az Isten. - Valójában nincs ebben semmi rendkívüli. Nem teszünk mást, mint megpróbáljuk életünk minden eseményét valahogy az Isten szemszögéből nézni. Mert az Isten jó. Ha mégis megenged az életünkben valami rosszat, akkor annak oka van. Be is lehet gyakorolni ezt a szemléletet, vagyis azt, hogy minden dologra, történésre rákérdezünk: "Mi lehet ezzel az Isten szándéka?" Talán ezek a "gyakorlatok" edzettek meg minket annyira, hogy az életünket sokkoló helyzetekbe nem roppantunk bele, azoktól nem borultunk ki. Nem tudjuk, miért és hogyan, de Isten levette rólunk a kétségbeesésnek, a bizalomhiánynak és a kishitűségnek a terhét. - Az első "érthetetlen" időszak az a hét év volt, amikor hiába vártuk, hogy megszülessen az első gyermekünk. Az egyik este csörgött a telefon. A család régi orvos ismerőse hívott fel: "Behoztak hozzánk egy gyereket... Úgy hallottam, foglalkoztok a gondolattal, hogy..." Azóta a legidősebb fiunknak két születésnapot tartunk: azt, amikor megszületett, és azt, amikor örökbe fogadtuk. Ezt szándékozta tenni vele az Isten? Őt kellett megvárnunk, hogy aztán egy év múlva kihordhassam Dorotytyát, majd két év múlva megszülessen Johanna, utána pedig Kristóf nevű gyermekünk? - Már-már az öregedés jeleit észleltük magunkon, amikor - negyedik gyermekünk születése után tíz évvel - életjelt adott magáról Gergely. Többen meg is kérdezték a feleségemet: "Tervezett baba?" Mire ő azt válaszolta: igen, csak mi későbbre terveztük... Jövőre leszünk ugyanis huszonöt éves házasok. Gergely érkezése csak a gyerekeinknek nem okozott meglepetést: "Mi tudtuk - mondták -, hiszen régóta imádkozunk azért, hogy kistestvérünk szülessen." Azóta jobban figyelünk arra, hogy az imaszándékukhoz tőlünk kapjanak ötletet... - A görög katolikus liturgikus naptár szerint november 8-án Mihály és Gábor főangyalokat ünnepeljük. Ennek a napnak reggelén, a kórház szülőszobájából még azt SMS-eztük a családtagoknak és a barátoknak, hogy "Gergely nevű kisfiunk egészségesen megszületett!" Húsz perc múlva tudtuk meg, hogy Gergellyel más szándéka van az Istennek. Olyan jegyeket, mondhatom talán azt, hogy olyan "stigmákat" kapott fogantatása pillanatában, amelyek a Down-kór tünetei. Szó szerint villámcsapásként ért a hír. Hirtelen lesújtott, de pillanatok alatt át is futott rajtunk. A következő percben Gergely kinyitotta a szemét, rám nézett és - Isten a tudója, mitől - képes voltam kimondani, hogy "nem baj". - Másnap, mint a többi gyerekünk születésekor is, rövid levelet fogalmaztunk, amelyben közöltük Gergely rendkívüli érkezését: Szeretettel osztjuk meg veletek azt a jó hírt, amellyel 2003. november 8-án angyalok (Mihály és Gábriel) jöttek hozzánk a mennyből. Megszoktuk tőlük, hogy amikor természetfölötti közlés érkezik az Égből a Földre, annak ők a hírnökei. Így toppantak be 7 óra 50 perckor Gergellyel, a mi kisfiunkkal is, aki ekkor született meg nekünk, mint Isten irántunk való szeretetének titokzatos jele. Azt kérjük tőletek, hogy amikor megismeritek őt, ne sokáig szomorkodjatok, mert mit érne a hitünk, ha épp vele kapcsolatban nem tudnánk megvallani: "Áldott, ki az Úr nevében jő, Isten az Úr, ki megjelent nekünk." - Gyerekeink felfokozott érzésekkel vártak minket haza a kórházból. Hagytuk, hogy néhány napot felhőtlenül örüljenek kisöccsüknek, akit már pólyásként, mint majdani futballsztárt, illetve sakkbajnokot képzeltek el. Lépésről lépésre vezettük el őket annak elfogadásához, hogy Gergelyt nem az álmaikhoz, hanem Isten terveihez kell mérni. Rövid idő alatt olyan átalakuláson mentek át, amelyből megszületett a mindent feloldó mondata Dottinak: "Milyen mázlista ez a Gergely. Csak be kell sétálnia majd a mennyországba, mi pedig görcsölhetünk, hogy bejussunk!" - Bennünk is, de másokban is hatalmas változást idézett elő Gergely: mindent átértékeltünk. Dolgokról, vágyakról, amelyeket eddig fontosnak tartottunk, kiderült, hogy nincs komoly jelentőségük. Csupa hiúság és hiábavalóság. Az apró örömöknek, finom gesztusoknak, kis figyelmességeknek nőtt meg a szerepe. Fogékonyabbak lettünk ezekre, és készségesebbek a hálaadásra. - Akik Gergely közelébe kerülnek, azt mondják, ellenállhatatlan késztetést éreznek arra, hogy mosolyra derítsék. Ehhez viszont az szükséges, hogy pozitív érzéseket szítsanak fel magukban... Vagyis a legjobbat hozza elő az emberekből. - Rendkívül igényli a család figyelmét. Nyugodt, de nagyon mozgékony kisfiú. Derűs, háborítatlan természet, és igazi "vidám kópé". A feltétel nélküli elfogadás, a legőszintébb szeretet és a legtisztább öröm nagykövete ő közöttünk. - De ilyen nagykövete annak a hitnek is, amelyet az őt keresztelő püspök fogalmazott meg a prédikációjában: "Karácsony ünnepének az izaiási öröksége, az Emmanuel ereje itt van előttünk. Megtestesült, most úgy hívják, Gergely... Neki nem a gyengeséget kell hirdetni, neki nem a kisbaba elesettsége a mondanivalója. Neki egy mondanivalója van: hatalmas az Isten!" - Van egy "kincsesládánk", amiben azok a levelek vannak, amelyeket a barátaink küldtek Gergelynek. Az egyikben egy idézetféle szerepel: "Minél mélyebb árkot hasít lelketekbe a kereszt, annál több öröm és szeretet befogadására lesztek képesek." Ezt máris így érezzük, és abban reménykedünk, hogy bőségesen jut majd belőle a viszontajándékozásra is!
|
![]() |
![]() |
|
![]() |
Új Ember:hetilap@ujember.hu
|