Hatvan éve haltak mártírhalált

Salkaházi Sára és Bernovits Vilma

Budapest, 1944. december 27. A Bokréta utca 3. szám alatti munkáslányotthon pincéjében hosszú órák óta tart az igazoltatás. Minden lakónak egyenként kell odajárulnia papírjaival a nyilas karszalagos keretlegény elé, aki térde közé szorított géppisztollyal ül az asztalnál, s gyertyavilág mellett dönt élet és halál fölött. Az óvóhely száznál több lakója közül mintegy húsznak kell hamis papírokkal és torkában dobogó szívvel aggódnia és reménykednie.

Öten vannak eddig félreállítva. Köztük az otthon helyettes vezetője és egy Bernovits Vilma nevű tanárnő, halálsápadt arccal, minden tagjában remegve. A nyilas egy asszonnyal ordít, akiről a többiek már látják, hogy elvesztette a játszmát. A keresztkérdések alatt belezavarodott a betanult adatokba, s már csak fáradt madárként vergődik a halálos csapdában.

Ekkor kinyílik az óvóhely nehéz vasajtaja, s valaki odalép az asztalhoz.

- Kérem, mi történik itt? Salkaházi Sára vagyok, az otthon vezetője. Én felelek itt mindenkiért.

De nem kellett felelnie senkiért. A nyilasok éppen eleget tudtak róla. A családját vesztett asszonnyal együtt odaállítják a többi letartóztatott közé. Az otthon helyettes vezetője visszaléphetett az életbe. A foglyokat elvezették, és többé senki sem látta őket.

Sára és Vilma mindketten hajdan gazdag kassai családból származtak. Vilma édesapja gyáros volt, s az első világháború előtt ő gyártotta - Magyarországon valószínűleg elsőként - az általa feltalált Procento elnevezésű kamatszámító gépet. A Schalkaház név pedig ma is jól ismert Kassán, bár a róluk elnevezett szálló és kávéház helyén már a modern vonalú Slovan Hotel emelkedik. A világháború után mindkét család elszegényedett. Sára, tanítónői oklevéllel a zsebében - a rokonok és ismerősök nem kis meglepetésére - könyvkötő inasnak állt. Kitanulta a szakmát, és segédként is tovább dolgozott. A húszas években a különböző kassai lapok, majd a Prágai Magyar Hírlap hasábjain megjelent írásai arról tanúskodnak, hogy az egykor gazdag szállóalapító unokája nemcsak külsőleg, de lélekben is azonosul szakmabeli munkatársaival. Miután érdeklődése mindinkább a társadalom peremére szorult nincstelenek felé fordult, a húszas évek végén belépett a Szociális Testvérek Társaságába, hogy kizárólag karitatív munkára fordíthassa idejét.

Vilma valószínűleg 1930-ban érkezett Budapestre édesanyjával. Itt elvégezte a kétéves Ward-kollégiumot, s óraadóként dolgozott különböző fővárosi magángimnáziumokban. A feltaláló Bernovits Viktor egyedül maradt otthon, és lányát túlélve kilencvenéves korában halt meg teljes elhagyatottságban. A kassaiak visszaemlékezése szerint sohasem hitte el, hogy Vilmát a nyilasok Pesten megölték...

Azokban az időkben, amikor Magyarországon megkezdődött a zsidóüldözés, Bernovits Vilma és Salkaházi Sára a Bokréta utcai munkásleányotthonban laktak. Sárának mint az otthon vezetőjének, de úgy is mint egy egész országra kiterjedő leányifjúsági mozgalom fő szervezőjének, lehetősége nyílt, hogy üldözötteket alkalmazzon a házban takarítónőként vagy konyhai munkára. Az üldözöttek gyermekeit pedig még biztosabb helyre vitette: a szociális testvérek Balaton-Jankovics-telepi üdülőjébe. (Az ide menekítettek minden baj nélkül át is vészelték a nehéz időket.) Bernovits Vilma hamis okmányokkal sietett a rászorulók segítségére. Már korábban is letartóztatták egy alkalommal. Csak úgy tudott megmenekülni, hogy még a motozás előtt megette a nála lévő keresztleveleket. Nagy szegénységben élt, de amikor a gettó lakói ellenszolgáltatást kínáltak fel neki, minden támogatást visszautasított. Szobájában sokan találtak otthont nemcsak üldözöttek, de korábban olyanok is, akik átmenetileg lakás és állás nélkül voltak a fővárosban. Ő maga ilyenkor a csupasz padlón aludt.

A második világháború vérzivatarában milliók pusztultak el, de az emlékezet mégis szívesebben időz azon keveseknél, akik belső meggyőződésből, mások iránti szeretetből, mások életének megmentéséért tudatosan vállalták az életveszélyt, a mártírhalált. Így tartjuk számon például Maximilian Kolbe atyát, aki Auschwitzban önként vonult az éhhalálra ítéltek bunkerjébe egy lengyel honfitársa helyett. Ilyen volt az orosz származású Erzsébet nővér, aki a párizsi Gestapo börtönében kicserélte apácaruháját egy kivégzés előtt álló asszony öltözékével. Amikor nálunk, Magyarországon is sűrűsödni kezdtek a nyugtalanító jelek, Salkaházi Sára titkos fogadalmat tett. Két elöljárója jelenlétében a Thököly úti anyaház kápolnájában előre fölajánlotta életét arra az esetre, ha üldözések, kegyetlenkedések történnének Magyarországon. Nem kellett sokáig várnia. Amikor a Bokréta utcai otthonban már túl sokan voltak, akikről hallgatni kellett, egyik alkalmazottja feljelentette, s másnap a nyilasok Vilmával együtt elhurcolták.

Csaknem húsz évvel később, a zuglói nyilas perben az egyik vádlott úgy emlékezett vissza, hogy amikor egy alkalommal nőket végeztek ki a Duna-parton, közülük az egyik, egy alacsony termetű, fekete hajú, mielőtt a sortűz eldördült volna, égre emelte tekintetét, és nagy keresztet vetett magára. A jelenet annyira nem mindennapi lehetett, hogy a nyilas hóhérban is megmozdult valami, s a látvány két évtized távlatában is elkísérte...

A szociális testvérek között csak egyetlen valaki volt, aki mindig felnézett az ég felé, mielőtt széles mozdulattal keresztet vetett volna. Szép, fekete haja volt és alacsony termetű. Salkaházi Sárának hívták.

Hetényi Varga Károly hagyatékából közreadja
H.V.K-né, Varga Borbála

Sára testvér naplójegyzeteiből

Az Isten- és emberszeretet - meghalni önmagának, és élni Istennek. A lemondás begyakorlása: minden úgy történjen, amint akarod. Én mindent készséges lélekkel akarok elfogadni, még ha minden csepp véremet oda is kell adnom. (1929. augusztus 25.)

Minden pillanatban készen kell lenni Isten akaratának teljesítésére. - Mi ez? Miről van szó? Minden pillanatban... mindig... állandóan! Nem, amikor nekem tetszik, nem, amikor nekem jó, hanem mindig készen lenni... Úgy dolgozom-e lelkemen, hogy az kész minden pillanatban lemondani önmagáról? Nem marad-e bennem, szívem mélyén valami, ami meghiúsítja azt, hogy egészen, odaadottan teljesítsem Isten akaratát? És milyen örömmel tudom teljesíteni akkor, ha a saját akaratomról kell lemondanom? (1929. szeptember. 5.)

Szeretni, mikor szeretnek, mikor tele van a lelkem érzelemmel - semmi! Szeretni, mikor nehéz, mikor talán a szívemnek panasza van, fáj, mikor ellöknek. Ez, ez kell az Úristennek! S ezt meg fogom próbálni. Meg akarom kezdeni, ha százszor is belebicsaklom, mindaddig, míg sikerülni fog! (1931. március 17.)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu