Vidrákról

Vidrával találkozni számomra mindig különleges élményt jelent. Jó néhány megfigyelés örökre emlékezetes marad, de talán mégis a kis-balatoni vidralesek voltak a legszebbek, akkoriban gyakran több napot töltöttem a területen. Napközben a madarak után jártam, este pedig, amikor az őrök már hazamentek és egyedül maradtam a Zala-gát menti Diás-szigeten, kiültem a folyópartra, és hallgattam a csendet. Azaz azt a sok különféle hangot, ami csillagfényes májusi estéken a kis-balatoni nádrengeteg mélyén hallható. A közeli Gurguló felől odahallatszott a kárókatona-telep fekete madarainak röfögő beszélgetése, körben hangosan brekegtek a békák, elalvás előtt még karicsolt egyet búcsúzóul a nádirigó, talán már félálomban kiáltott a kakukk, a kis énekes nádiposzáta pedig rendszerint akkor kezdett dalolni, amikor a nyugati égbolton már csak egy vérvörös csík búcsúztatta az alábukott napkorongot. Pityegtek a szárcsák, visított a guvat, néha nyári ludak gágogtak, és nesztelen szárnyú denevérek végezték megszokott őrjáratukat a folyó felett. Csodálatos estek, éjszakák voltak!

Ültem a csónakkikötő deszkáin, lábamat a víz fölé lógattam, és vártam a vidrákat. Nem jöttek minden este, hiszen a Zala hosszú folyó, a vidra pedig meglehetősen hosszú szakaszt birtokol, de azért volt úgy, hogy kettőt is láttam egyszerre. Megérkezésüket soha semmi nem jelezte. Némán bukkantak elő a vízből, aztán vagy nyomban újra alámerültek, vagy könnyedén kikapaszkodtak a partra, néhány pillanatra eltűntek a növényzet között, ám valamivel odébb többnyire nyomban újra megjelentek, körülnéztek, aztán megint csak hang nélkül, szinte olajozottan csusszantak a vízbe. A tél végén és márciusban, a párosodás idején néha kergetőző, játszadozó állatokat láttam, reggel pedig már a halszálkákkal teli ürüléket, amit, akár a nyest vagy a nyuszt, előszeretettel vakondtúráson vagy más kiemelkedő ponton helyeztek el. Előfordult, hogy az éjszaka elfogyasztott keszeg maradványaira bukkantam a parton, de azt, amikor a vidra kihozza a vízből a fogott halat, soha nem sikerült megfigyelnem.

A vidra játékos kedvű állat, havas téli napokon a dinnyési halastavaknál követtem jellegzetes úszóhártyás nyomait, amikor a nyomsor egyszerre csak megszakadt, helyesebben néhány méteren át úgy folytatódott, mintha az állat egy vékonyabb fatörzset vonszolt volna maga után. Filmeken láttam később, hogy a vidra ilyenkor játékos kedvében hasra vágja magát és szánkó módjára csúszik a hóban egy darabon. A Velencei-tó vizét levezető Kajtori-csatorna télen befagyott, de az ott tanyázó vidra ettől nem jött zavarba, rendszeresen használt és nyitva tartott ki- és bejárója volt, a gát oldalán a nyomok pontosan mutatták, hogy a partra történt kiruccanás után hogyan csusszant vissza a vízbe. Nyomai szerint néha messzire eltávolodott a csatornától, átkelt a vasúti töltésen, a síneken is, hogy a közeli halastóba látogasson. Álmomban néha ma is a kis-balatoni csónakkikötő deszkáin ülök és a vidrákat figyelem. Az álom már csak ilyen, néha tucatnyit látok egyszerre.

Schmidt Egon

Fotó: Bécsy László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu