Az áténekelt határ

A kettézárt magyar falu Szlovákia és Ukrajna között

Megindul a késő őszi eső, mintha csak sárba akarná fojtani a falut. Szögesdrót keresztben az utcán, mögötte szántás, azután ösvény és megint szögesdrót. Vonalában őrtorony, látni benne a katonát, a fegyverét is. Az utca egyik háza Szlovákia, a következő - vagy harminc méterre - már Ukrajna. Nagyszelmenc és Kisszelmenc: a huszadik század második felében a közép-európai sors szimbóluma... a megnyomorult valóság.

A temető mellett látszik az őrtorony

Pontosan ráhúzták a szovjet határt a házunkra - emlékezik az akkor született néni. - 1944 novemberében megjöttek az orosz katonák, azután odahozták a határukat, és a családunk huszonnégy órát kapott, hogy elköltözzön. Azt mondták, hogy be Ungvárra, mert az országból nem akartak senkit elengedni. Édesapám elgondolkodott az ajánlaton, és úgy döntött, hogy nem marad az oroszok közt, jól megitatta a határőröket pálinkával, magukhoz fogták az imakönyvüket, és valamikor 1946 februárjában átjöttek erre az oldalra, Szlovákiába: édesapám, Nagy Károly, édesanyám, Kis Iván Margit, nagyapám, Kis Iván Miklós és a nagyanyám, Resó Mária.

Takács Ilonka: "Tizennégy éves voltam, amikor odatették a drótot"

Kik éltek itt, s élnek ma is, egy falun belül, szögesdróttal elválasztott két országban? Kisszelmenci vallomás:

Lizák Péter a konyhaablakon át Ukrajnába lát

Nekem Erzsébet a keresztnevem, csehül Elizabet volt, az oroszoknál meg Jelizaveta lett. Apám Béres János, de úgy írták, hogy Jan. Az ő nevét a papírjaimban nem fordították tovább oroszra, de amikor én kaptam valamilyen igazolványt, akkor engem már úgy írtak, hogy Jelizaveta Ivanovna. Amikor bevittük a hivatalokba a dokumenteket, volt is ebből baj, mert egyik helyen Jan Béres, a másikon Béres János, és azt mondták, nem pászol a név. Melyik az igazi? Döntsük el, hogy kik vagyunk! Hát én nem tudok se szlovákul, se ukránul, se oroszul, csak magyarul.

A tavaly fölállított két félkapu: mikor érnek össze?

Magyar falu a Felvidéken. Trianon elvitte Csehszlovákiába, 1945-től a házak között húzták meg a határt, részben csehszlovák, részben szovjet lett a település, 1991 után egyik fele ukránná változott, 1993-tól másik fele Szlovákiához tartozik. És itt Miklósok és Erzsébetek élnek...

Talán tavasszal megnyílik a határ - bizakodik Tóth Lajos polgármester

A szovjet megszállás első idejében ide-oda helyezték a határt, volt, hogy néhány hónapig a temetősírok között kanyarogva verték le a cölöpöket, s az udvarokon át. A parasztember kilépett a konyhaajtón, hogy enni adjon udvarán a disznóknak, de ahhoz át kellett mennie egy másik országba! Végül a falu két része, Nagyszelmenc és Kisszelmenc között húzták meg a határt. Ma is vitázva emlékeznek az öregek, hogyan is történt.

A katona ledobáltatta a teli zsákokat - emlékezik Lizák Péter

Takács Ilonka néni özvegyasszony, Kisszelmencben él, az ukrán oldalon, lánya negyvenkét évesen halt meg, egyik unokája Nyíregyházán görög katolikus papnak készül, a másik Beregszászban biológia szakot végez.

Az első határ a szovjet megszállás után ennek a háznak az udvarán ment keresztül

- Tizennégy éves voltam, emlékszem, amikor odatették a drótot. Ott lakom egészen a határon. Pár ember elhibázta, azt hitték, hogy vicc a határ. Előbb Palágynál akarták meghúzni, azután mentek a határral Dobóruszka fele, azután a faluvégén volt, majd a temetőnél, végül csak visszajöttek ide. Nagyszelmencben jártam öt osztályt, utána a polgárit Ungváron. Két bátyám lágerba került. Amikor egyikük hazatért, a másik meghalt a lágerban, néhány méterre volt tőlem, de úgy nézett ki, hogy nem ismertem meg.

Sajnáltuk, nem sajnáltuk a sorsunkat...? Voltak olyan évek, hogy ki sem mozdulhattunk sötétedés után a házból. Amikor libatollfosztásra hívott valaki segíteni, hozta előbb a papírt, hogy beírja a nevem, tudják a hatóságok, kinél vagyok. Mint a rabszolgák...

Mitró Ambrus megerősíti ezt:

- Este ki se léphettünk a házból. Járták a katonák az utcákat. Ha kimentem lámpával az udvarra valamiért, máris odarontottak: te kémjelzést adsz a túloldalra!

Tavaly a határ két oldalára fél-fél székelykaput emeltek a helybéliek, hogy így hívják föl a világ figyelmét a "kettézárt falu"-ra - mint Zelei Miklós adta címül néhány éve írott dokumentumregényének. Kisszelmenc oldalán a kapufölirat: Áldjon Isten békességgel, tartson egybe reménységgel.

Kis Iván Miklósék átszökésük után nem maradtak a faluban, másutt bujkáltak évekig, mire megkapták a csehszlovák állampolgárságot. Határra esett házukat lerombolták, az udvaron a körtefa a nagyszelmenci részen maradt. Lizák Péter bácsi, amikor beérett a gyümölcs, leszedett egy kosárravalót, s vitte magával. Dolgozni ment Tőketerebesre, s a vonaton mindig találkozott Miklós bácsival. Odaadta neki: a te fádról való... és sírt az öreg a gyümölcs láttán.

Lizák Péteréknél kinézünk a konyhaablakon: egy másik országba látunk. Az ablakot 1991 után vágták, addig megtiltotta a hatóság, hogy átlássanak a Szovjetunióba: nehogy kémjelentéseket adhassanak le azon át.

- A mi mezsgyénkkel kezdődött a nagyszelmenci kataszteri határ. A kisszelmenci bíró és a testvére közötti viták is hozzájárultak, hogy ide került a határ - mondja. - Kezdetben még átjárhattunk, hiszen ott is voltak földjeink, aratás után hordtuk haza a terményt. Árpa volt az egyik táblában. Az egyik alkalommal az orosz katona ledobáltatta a teli zsákokat, a kocsi üresen tért haza, és többé nem engedtek át minket.

Mitró Ambrus bólogat:

- A mezőre sem lehetett kimenni igazoló papír nélkül. Engem egyszer azért vittek el, mert a kertemen keresztül menekült át egy fiú; akkor még át lehetett szökni, s engem vádoltak, pedig nem is tudtam róla...

Innét egyvalaki átszökött, akiről máig sem tudja senki, hol van. Sportoló volt, a kezdeti időkben még nem volt magas a kerítés, átugrott rajta... később senki nem mert, féltünk a ruszkiktól, mint a tűztől.

Vasárnapi misére igyekszik Rajkó Béla Kisszelmencben. Havonta egyszer jár ki az ungvári plébános a faluba:

- Régen nagyobb szigorúság volt. Sokkal több szögesdrót, sövény volt, sőt, magas palánkot építettek keresztbe az utcán, hogy át se lehessen nézni. Vannak, akik évtizedekig nem látták a rokonságot. Nemigen lehetett átszólni, mert akit megláttak a határőrök, bevitték a zastavára, az őrsre, s napokig ott tartották. Most se szabad átszólni, de a fegyelem kicsit lazult a katonáknál is...

A mezőn a parcellák egymás mellett maradtak határhúzás után is, s az emberek, hogy kijátsszák az orosz őröket, mintha énekeltek volna munka közben, oda se fordultak, csak énekeltek, úgy adták tudtul a másik oldaliaknak a mondandójukat. Magyarul, amit a katonák nem értettek. Később, ha a határőrök észrevették, hogy mindkét oldalon mennek ki a földekre, a szovjet részről visszazavarták az embereket.

A temetőtől nem messze húzódik a határ. Amikor meghalt valaki, a túloldali rokonok, ismerősök kijöttek a kerítésig, onnan hallgatták a temetési szertartást, s kísérték a kerítés mellett a sír felé a halottat.

Kuik Regina néni magába zárkózik. Ki kárpótolhatná a nyolcéves gyermek fájdalmát, aki a határ nagyszelmenci oldalán ragadt a nagyszülőknél. S amikor férjhez ment, menyasszonyi ruhában ment ki a határhoz, hogy észrevegyék a szülők a túloldalról, s így tudják meg a sorsát - azután onnan ment a templomba...

Ferkó Barnabás a nagykaposi rendelőintézet igazgató-főorvosa:

- Nagyszelmenci születésű vagyok, édesanyám ma is itt él. Gyerekként emlékszem a szögesdrótra, édesanyám két testvére a túloldalon ment férjhez, Ungváron, Tégláson, Császlócon élnek. Kétszer meglátogattam őket, ők is talán kétszer jutottak el ide.

Ellenszenvet váltott ki bennünk a határ, s gyerekcsínyként olykor megdobáltuk a katonákat a bokrok mögül. Emlékszem, amikor búcsú volt, innen bátran kimentünk a sorompóig, de a túloldalon megfélemlítésként ott voltak a katonák, s egy-két embert, aki kimerészkedett az utcára, néhány napra elvittek...

Huszonegy éves fiatalember Ignác János. Kisszelmencen lakik, néhány háznyira a határtól:

- Jó lenne, ha megnyitnák, legalább a falubelieknek, sok rokonunk él ott. Amikor születtem, már régen így volt, megszoktam... az öregebbek... Jevcsák Zoli bácsi még dalokat is tud, hogyan énekelték ki az üzeneteket a túloldaliaknak.

A határra járok, Csapnál. Benzinnel üzletelek. Ez még megyen. Literenként ötven-hatvan forintot keresek. Hatvanöt literes a tank, és tíz litert lehet még külön vinni, az hetven-hetvenöt. Öt-hat családnak adom le a benzint. Naponta egyszer megyek. Elég jó munka. Hetente tizenhétezerötszázat keresek, ebből lemegy a biztosítás, az útlevél. Ez utóbbi nagyon drága, kétszáz dollár a sürgősségi, máskülönben két-három hónapot kell várni rá... Kárpátalján majdnem mindenki a határon dolgozik. A magyarok most itt veszik a cukrot, élelmiszert, mert sokkal olcsóbb, kivéve a húsféleséget. Az ungvári nagypiacon hétvégén minden kocsi magyar. A határon a soronkívüliségért kenőpénzt kell adni, öt grivnyát... attól függ, mekkora a sor. A cigarettacsempészek nem tudom, mennyit fizetnek.

Ha megnyílik a határ, a szlovákok ide járnak majd vásárolni. Az ottani rokonokat nem is nagyon ismerjük. Diszkóba persze szívesen mennénk oda.

Tóth Lajos Nagyszelmenc polgármestere. Az ő nagyapja volt annak idején a falubíró, aki nem írta alá, hogy a Szovjetunióhoz tartozzanak.

- Ebbe születtünk bele, mi, fiatalabbak nem nagyon foglalkoztunk a határral. Élnek odatúl rokonaim, de a szálak föllazultak. A határ megnyitásával még talán újraéledhetnek.

A nyáron Kisszelmenc polgármesterével együtt még Washingtonba is meghívták, a szenátus emberi jogi bizottsága előtt mondták el a falu sorsát. Beszélik, hogy tavasszal talán megnyílik a határ, legalábbis a gyalogosoknak és a kerékpárosoknak. Rövidesen itt húzódik a schengeni határ. De lesz-e belőle valami? Az ukrán és a szlovák kormány azzal érvel, ez EU-probléma, Brüsszelben azt mondják, a szlovákok és az ukránok ügye.

Addig pedig... ami vissza nem hozható, fájdalom, beletörődés, együtt bandukol az idősek lépéseivel a csöndes falusi utcán.

Elmer István

Fotók: Cser István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu