Prohászka Ottokár

Húsvéti meglátások, húsvéti fények

A szemnek az volna a természete s a célja is, hogy látni tudjon, s mégis úgy tetszik, mintha valami egészen különös kiváltságot tulajdonítanánk valakinek, mikor azt mondjuk róla, hogy látni tud, s mikor arról dicsérjük, hogy vannak szemei, melyek az idegingerekből nagyszerű adatokat s drága értékeket tudnak kiemelni. Vannak esztéta, vannak etikus, vannak metafizikai, vannak gyakorlati szemek. Goayau "a szemek gyönyörteljes tudományának" hívja az esztétikát. Cicero az ilyen műértő szemeket "eruditos oculos"-nak, tanult szemeknek nevezi. Az ilyen szemeknek külön érzékük van a mértékek s a harmóniák iránt s bennük gyönyörré s élvezetté válik s énekké olvad a mértékeknek néma zenéje.

Különös belső sugárzása volt

De vannak még más szemek is, melyeket Szt. Pál "illuminatos oculos"-nak, kivilágított s felvilágosult szemeknek mond, melyekből fények világítanak kifelé s melyek ingereiket nem kívülről, hanem belülről veszik. S azok az ingerek is nem fogalmak, nem elképzelések, hanem új, eleven fények, valamiféle nem természetes, hanem természetfölötti v. i. Szentlélektől gyújtott meglátások, csodálatos kigyulladások, örömtüzek és elragadtatások vagy biztos s bátor más világokba tekintések.

Mikor a lélekből fényszóró lesz s az a maga sajátos világosságát vetíti s szórja szét a világra - az ember útjaira, kötelességeinek s kísértéseinek küzdőterére, az ember sorsára, a világ szakadékaira, majd magas s friss hegyvidékére, majd posványaira.

Az ilyen fényszóró, az új napok fényeit árasztó lelkiség voltaképen nagy életfölény, nagy bírás s nagy öröm s élvezet egyben. Istenem, mily meglátások s mily fények fordulnak meg az ilyen szemekben! Elgondoltam magamnak azokat a szemeket, melyek az első husvétnapján a föltámadt Krisztust látták, melyek tele voltak fénnyel, szépséggel s dicsőséggel, de amelyek ezt a teltséget attól az "illuminutióból" vették, melyet Krisztus Urunk gyújtott meg bennük. Mert hiszen lehetnek szemek, szomorú szemek, lehunyt vagy legalább is nagy szomorúság árnyékában nyiladozó szemek - az emausi tanítványok szemei -, melyek a Föltámadottat nem látják meg. Ott a szemek tüze kiégett s fény helyett hamuval van beszórva a levegő. De mily szemek az Apostoloknak, a mirrhát s aloét vivő asszonyoknak s Mária Magdolnának szemei! Istenem, hogy azt kibírták, - hogy el nem égtek a hogy azt a gyönyörteljes valóságot elviselték! Ez a legnagyobb gazdagság s egyben a legtisztább öröm!

Ez az első húsvét volt az igazi húsvét, a nagy meglátások napja, amikor a dicsőséges Krisztus a világba lépett s mikor a természet isteni fényektől meglelkesült. Ez volt az az első s páratlan bemutatkozás, mikor az ember túlvilági szépségbe s halhatatlanságba öltözködött. Ez az a "phase", az átmenet, mikor a halhatatlan s örökszép Istenember már nem az emberség álruhájában, hanem az emberfia apotheózisában átment köztünk s mi csak néztük - már akik, de azok is, akik nem láttuk szemmel, a nagy fényeknek egyik-másik csillámától is fényben állunk. Előbb erők mentek ki belőle, melyektől a betegek meggyógyultak, most fények cikkáznak belőle, melyek a legnagyobb valóságot, az örök életet s dicsőséget világítják meg. S így valóban a Húsvét a legnagyobb s legelragadóbb látomás volt, melyben emberi szemeknek részük lehet.

Az a mi nagy hitünk, hogy ez a rész valamikor majd a mi részünk is lesz; - amikor majd meglátjuk a dicsőséges Krisztust. Mi máskor is szívesen nézzük azt, ami nagy. Nézzük a hegyeket, a tengert s a csillagos eget. Bele nézünk a történeti távlatokba, hol nagy jellemek napjai ragyognak s sok embersors hulló csillaga elég, hamuvá ég. Fényekkel s könnyekkel szemünkben elmerengünk a nagyság, a fölség s a szépség hegyvidékén s nézzük a keresztény kultúra csúcsait, a Sinait, a Nyolcboldogság-hegyét, a Tábort, a Golgotát, a Vatikánt s Alverniát s a fölöttük domborodó eget s annak csillagképeit a Szentkeresztet, az Eucharistiát s a Szentszívet s azoknak ragyogó, violás, opálos, tündöklő és piros fénykereteit.

De mi ez mind a húsvéti látomással szemben, mikor a föltámadottat, a megdicsőültet, mikor a hatalomba, dicsőségbe s szépségbe öltözött "igazolt férfiút" fogjuk majd meglátni?! Ez majd valamikor a mi Húsvétunk, Krisztus előtt való megjelenésünk napja lesz, mikor a test hajléka leomlik rólunk s mi új világban új életformákba öltözködünk bele. Akkor rajtunk is lesz fény, élesebb fény minden verőfénynél, amilyen a természetből, művészetből s geniális lelkekből kigyúlhatna. S lesz élményünk is, valami húsvétféle élményünk, amikor a boldogság s dicsőség fénytengerébe merülünk s megtapasztaljuk azt, hogy az a mienk.

S ez a mi valamikor elénk dobbanó élményünk ismét az Úr Jézus első húsvéti élményére figyelmeztet s ahhoz vezet vissza, még pedig ahhoz a győzedelmes fölényhez, mellyel Krisztus szemben állt a halállal s az életnek összes éjszakáival s ahogy azokkal játszott. Mert ahogy kedve tartotta, úgy kötött ki velük s majd az egyikbe s majd a másikba állította bele mécsesét, mintha kihívta volna őket, "nosza, oltsátok ki mécsesemet, ha bírjátok". Beleállította mécsesét már azelőtt is a betegségek éjszakájába s az világos lett tőle, annyiban mindenesetre, hogy szétosztotta a szomorúságot s reménytelenséget. - Beleállította mécsesét a vakok éjszakájába, kiknek megnyitotta szemét s rávilágított vele mindenféle utakra, a sántáknak s a terhelteknek ösvényeire is, kik e fénytől szökkeltek s énekelve járták az eddig nehéz utakat. S beleállította mécsesét a halál sötét ösvényeire is; nehéz, szomorú utakra, temetőbe irányuló menetek elé világított Naimban. Azzal indult Lázár sírjához is s ahol már a halál nyomában a rothadás jelentkezett, ott fényétől gyönge hitek kivirágoztak s tört szívek föléledtek. Rávilágított e mécsesével karácsonyi éjszakákra s menyegzős lakomákra is, mikor mennyországát kétszer is azokhoz hasonlította, de föltételezte, hogy a természetadta öröm s vigalom színes lampiónjai közt a koronás csillárt az ő olaja táplálja.

S ezt a krisztusi mécsest sem más fények elhomályosítani, sem az éjszakák nem bírták eloltani. E fények égnek. Minden evangéliumi parábola egy-egy gyönyörű lámpa, - minden tanítás és csoda Krisztus titokzatos egyéniségének egy-egy kivillanása. De mindezek a kivillanások, mindezek a sugárzások s fényjárások nem egyebek, mint a nagy húsvéti fény s dicsőség-kiáradásnak preludiumai. Azok még mind a halandó élet árnyékai közt járnak s bármily fényesek legyenek, a halál birodalmában állnak. De más a Húsvét s a húsvéti fény s a húsvéti élmény, ezek már túl vannak a küzdelmes létnek korlátjain; ezek már nem paráboláznak, nem jelképekkel s szimbólumokkal dolgoznak, hanem a dicsőséges valóságról, a menyegző diadalmas Krisztusnak arcáról olvadnak le s áradnak szét az üdvözültek világában.

Ezt a húsvéti fényt s nagy fényt s ezekkel a fényekkel átjárt s átitatott lelket állítsuk bele az életbe. Boldog s tartalmas élet az, mely e húsvéti fényjárásokban áll s fejlik s hajt ki tőlük; mert nem a természeten s nem a geniuszon fordul az igazán diadalmas élet, hanem csak a világot s a halált legyőző élethatalmon, melyet Krisztus hozott s ad nekünk.

(Az írást az Élet című katolikus lap 1927. április 1-jei számából idézzük, ahol a nagy püspök "búcsúztatásaként" gyászkeretben jelent meg. A cikket a korabeli helyesírással adjuk közre.)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu