Mindennapok embertragédiája

Mindennap felkelek. Hol kora hajnalban - ha nincs kész a lecke -, hol emberibb időben, de egyformán nehéz visszatérni ebbe a tér-időbe abból a másik tartományból, ahol kellemes vagy éppen rémálmaimat töltöm a nap néhány, erre fenntartott-kicsikart órájában. Nem sokkal könnyebb a feltápászkodás sem: itt-ott szinte mindig fáj a lélekkel együtt nehezülő test. A zuhany forróvízesése azért még sokat segít, különösen néhány napja: Az ember tragédiája színházavató bemutatója óta tudhatom, hogy a tiszta vízsugárban maga Madách Imre üzen: az Úr hangja szól benne - korunk másságtisztelőn elhallgató tapintatával -: "Ember, küzdj, és bízva bízzál". Ha valóban erről van szó, néha a Niagara alá állnék legszívesebben...

Aztán a nap első szellemi tevékenysége: a reggeli ima az íróasztalnál, a határidőnapló fölött - "találkozni, felhívni, elintézni, befizetni" -, miközben a lassan, morogva éledező számítógép megválaszolni való leveleket és félbemaradt írásokat lök elém. Míg a napi teendők sorához próbálok erőt kérni az Élet - és a részét képező mindennapok - Urától, ki sem mondott szavakkal, kissé még egykedvűen hálát is adok a megért új napért, de az elsőként megjelent zöld levelet már valódi örömmel üdvözlöm a szobaablakból látható vadgesztenyefán.

Feleségem a kábán iskolába induló gyerekeket kormányozza, én elcsalinkázó gondolataimat próbálom valamilyen értelmes cél felé terelgetni - önző önsajnálattal néha azt képzelem, az asszonyé a könnyebb feladat... Néhány ideges csöngetéstől megszaggatva - az itthon felejtett tornazsák vagy kémiafüzet csatlakozik visszatért gazdájához - hallom a nap legfontosabb híreit: öngyilkos merénylet, gázrobbanás, földrengés, közlekedési baleset, áremelkedés, becsület- és közszeméremsértés, valamint hogy X és Y tiltakozik, tagadja és cáfol... Lapos pillantás a befizetendő csekkekre, aztán a család pénzügyi egyensúlyára, majd a lábamra: "egy ilyen jó kis cipőt vétek volna kivonni a forgalomból..."

Innen már működnek a beidegződött automatizmusok: bevenni a vérnyomáscsökkentőt, lemondani az estére tervezett kultúrprogramot vagy baráti találkozót - és irány a megélhetés.

Az igent és nemet mondás evangéliumi útmutatásának a szerintem talán elképzelhető, illetve a nem igazán valószínű szintjén való megvalósítása mellett a többnyire kisebb-nagyobb félreértésekben summázódó megbeszélések, a vélt vagy valós sérelmek feldolgozásának és megbocsátásának próbálkozásai mellett az alanyok és állítmányok egyeztetésével és a sosem elég jól megfogalmazott mondatok írásával telik az élet egyetlen, kezemben tartható része - melynek nagyja a mindenkor előreláthatatlan időpontban befejeződő, a holnap küszködésének további lehetőségét biztosítani hivatott munkaidő -: a mai nap.

Este egymásra szabadul a család: a szegény gyerekek valami közös játékot vagy könnyed együttlétet szeretnének, a szülők viszont pótolni próbálnák az iskolai oktatás és nevelés hiányosságait. A vacsora és a legsürgetőbb házimunkák elvégzése után ágynak esve még összevillan a szülők tekintete, "szeretlek", álmosan bocsánatkérő a pillantásuk, "szombat este talán kevésbé leszünk fáradtak mindketten...", és mintha néhány pillanat lenne csupán: máris újra csörög a vekker.

Az élet persze összetett, van sok öröm is: hetvennyolc éves, beteg és félig vak édesanyám még nem adta föl, feleségem rettegve várt lelete negatív, gimnazista fiam (bár minden oka megvolna rá!) még mindig nem gyűlölte meg egészen a biológiát és a kémiát, a két lány lelke és tanulmányi eredménye most éppen többé-kevésbé rendben, én meg - a doktornő szerint - életem végéig elélhetek a mai tüneteimmel. Szóval tulajdonképpen semmi ok a kétségbeesésre.

Ha nem hallanám az Úr hangját a zuhany vízcsobogásában, ha nem hinnék a feltámadásban, biztos, hogy nem csinálnám tovább.

Kipke Tamás

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu