Mikor tértél meg?

Ne gondoljátok, hogy megszüntetni jöttem a törvényt vagy a prófétákat! Nem megszüntetni jöttem, hanem teljessé tenni. /Mt 5.17./

"Én is megtértem. Akárcsak ő. Mégpedig az első gyónásom napján."

Ezt a kérdést huszonhat éves koromban szegezte először nekem egy német - ma már furcsán hangzik, mégis fontos: nyugatnémet - protestáns lány, Barbara, akivel egy keresztény nyelviskolában hozott minket össze a sors Angliában, mikor végre először útlevelet kaptam, immár három gyerek anyjaként. Kérdésére csak hebegni-habogni tudtam, hogy én mindig az Atya gyermekének éreztem magam, meg, hogy mindig igyekeztem a parancsokat megtartani, vallásomat gyakorolni. Megfogalmazhatatlanul gomolygott bennem a múlt: gyerekkorom titkos hittanórái, a kockázatos hitviták ateista osztálytársaimmal a gimnáziumban, a szüleim előtt is titkolt templomba szökések, a veszélyes katolikus közösségi összejövetelek, a hosszú utazások, amelyeket harmadik gyerekemet viselve tettem a vasárnapi misékért, hogy tanítványaim, kollégáim meg ne láthassanak a közeli templomban, mert hát féltettem az állásomat, és még sok más, de sehol se találtam a pillanatot, amikor megtértem. Barbarának gyanús lett, hogy én csak egyszerűen vallásos vagyok, még meg sem tértem, de ezt kedvesen engedte sejteni, s bátorításul elmondta saját megtérése történetét.

Attól kezdve nem hagyott nyugodni a kérdés: egyáltalán keresztény vagyok-e. Lassan kezdtek hozzánk, Magyarországra is beszivárogni a keresztény ébredés, a karizmatikus rnegújulási mozgalmak előhírnökei, s újra meg újra szembesítettek a kérdéssel: megtértem-e.

Hisz´ csak az mondhatja magáról, hogy keresztény, aki megtért, befogadta Jézust az életébe. Hiába éreztem úgy, hogy igen, igen, ha egyszer nem tudtam megragadni a megtérés pillanatát. A tanúságtételeket hallgatva ébredezett bennem a gyanú, hogy megtérni csak a tékozló fiú tud, és mi gyarlóságunk tudatában hiába igyekszünk, hiába szeretjük egymást a férjemmel, hiába nevelgetjük egyre növekvő számú gyermekünket, járunk velük templomba, és teljesítünk ott szolgálatot, hiába adunk szállást a vándor hittérítőknek, és nyaraltatjuk mások gyerekeit, mert ebből sose lesz megtérés. Ahhoz előbb vissza kell élni Isten jóságával, eltékozolni az ajándékait, a moslékot is megkívánni, vagy ha nem, legalábbis bebeszélni magunknak e bűnök tudatát, hogy aztán mi is elmondhassuk: megtértünk, keresztények lettünk. De erre valahogy nem vitt rá a lélek, mondhatnám: a Lélek, hanem inkább segítségünkre sietett, igaz, megpróbáltatások árán, amikor már egészen közelről szorongatott minket a szakadás veszélye, mert hogy mi csak vallásosak vagyunk.

Segítségünkre sietett a Lélek. Az örökkévalóságban élő Isten számára nem tűnt hoszszúnak az a tizennyolc év, ami Barbara kérdése óta addig eltelt.

Legkisebb gyermekünk hétéves volt, készült az elsőáldozásra. Elkísértem az első gyónásra, s míg ő bent a gyóntatószékben gyűrögette a céduláját, én a templom félhomályában az utolsó padban imádkoztam érte. Egyszercsak kicsapódik a gyóntatószék ajtaja, kiperdül rajta a kislányom, engem figyelembe se vesz, két kis szőke varkocsa röpdös, úgy szalad előre az oltár lépcsőjéig, s ott térdre ereszkedik. Fölfelé tekint hosszan, Krisztus király képére, s egy idő múlva üdvözült tekintettel jön felém.

Akkor megtudtam: igen, én is megtértem. Akárcsak ő. Mégpedig az első gyónásom napján. Már azelőtt is, de azóta is újra meg újra vágyom töredelmes szívvel Isten felé fordulni, mint valami napraforgó, hogy befogadhassam a világosságát, éltető erejét, hogy életem útján mindig felé fordulhassak örök megtérésben.

Végtelen öröm járt át: De jó, hogy katolikus lehetek! De jó, hogy vallásom szent formákat kínál, melyek alkalmasak a lélek hordozására. De jó, hogy a megtérés szentség, a gyónás szentsége, mint hatékony jel, Isten és ember kézfogása.

Hatalmas kő esett le a szívemről. Az nem "csak", ha az ember vallásos, hanem óriási lehetőség. Isten adta forma, mely alkalmas a tartalom, a lélek hordozására. Baj, ha ez a forma üres, de az nem a vallás hibája. Amint az is baj, ha valaki magát fölmagasztalva különbnek véli magát a vallásosaknál sajátos megtérése tudatában. Megigazulásra szorul.

Jézus mélységesen vallásos volt. A körülmetélésétől fogva a templomba való bemutatásán át az ünnepek megtartásáig, a templom megtisztításán keresztül egészen a húsvéti bárány és a pászka elköltéséig. Ő testet öltött, bár Isten volt, mert tudta, hogy e teremtett világban mindig valamilyen forma hordozza a tartalmat, test hordozza a lelket. Magára öltötte a teremtést, a teremtmény anyaghoz kötött létét. És magára öltötte alázattal a vallási formákat is, azok anyagi kötöttségeit.

Azért jött, hogy teljessé tegye a törvényt. Azaz, hogy isteni léte magasába emelje a szent formák által a testben élő embert. Húsvétkor lett áldozati báránnyá, a pászka ünnepén adta testét táplálékul pászka formájában. Teljessé tette a vallási formát, Isten létével töltötte meg.

Szabad ezt látatlanba venni? Szabad ezt vallási megszokásnak, üres formának bélyegezni? Szabad erről megfeledkezni, amiért a megváltó Isten fia életét adta?

Miért is nem tudtam tizennyolc évig a választ? Hogy lehettem ilyen vak?

Hála Istennek, már tudom: megtértem. Akárcsak a kislányom. Sőt, keresztények is vagyunk. Mert a mai szóhasználattal - s ez igaz! - keresztény az, aki megtért, s Krisztust befogadta életébe. Nekünk, vallásos katolikusoknak az a megtiszteltetés adatott, hogy testestől-lelkestől, feltámadása teljességében, mégis alázatos kenyér szűkös formájában fogadhattuk és fogadhatjuk be. Ez az, amire ő vágyva vágyott, s nem sajnálta életét adni érte, hogy vele együtt mi is feltámadjunk. Alleluja!

Nényei Gáborné

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu