Vallomás a Bárányról

Az antik művészet talányos pásztorfigurájának kis gipszmásolata könyvespolcomon áll egy kis fehér márványon, melyet pár esztendeje a római Via Appia messze vesző útja mentén találtam. Féltve őrzöm legkedvesebb tárgyaim közt ezt a pásztort, jóllehet ez az ábrázolás nem műalkotás, hanem elmélkedésre biztató jel - főleg húsvét szent napján. S ha fölkel a Fény az éjhomályból, zsoltárt és ünnepi éneket inspirál, mint hajdan a csönd szolgájának: "Ki fölemelsz, nem mozdulok már mellőled: emeld fényességedbe fiadat!" A szentgalleni szerzetes szavaihoz a modern ember aligha fűzhet többet, legfeljebb önvallomását nyögdösi. Az elveszett juhét, akit megtalált a Bárány.

E. Weinert: Bárány és kereszt

Ezen a kis szobrocskán a pásztor nyakába veszi báránykáját, amely megmentője háta mögé tekint. Jól ismert kép, mintha a ravennai ábrázolásra emlékeztetne: a viszszapillantó Bárány, a már dicsőséges, visszanéz fiaira, hogy soha szem elől ne tévessze őket. Középen az áldozati oltár áll, a kereszt, amelyre a Lélek galambja röppen. Egyházatyák közül egyik-másik azt mondta: a juh és a pásztor ugyanaz, s régi írások lapjain fedezi fel az azonosítás okát: áldozat a Krisztus, az ártatlan Bárány, s a megmentett bűnbánó a juh, akinek utána megy a Pásztor...

A kedves tanítvány, aki az utolsó estén az Úr mellett talán a legmélyebben érezhette, ami az éjszakában elkövetkezik, látomásában már a trónon ülőt szemlélte, viszont észrevette rajta a szenvedés jeleit: "ott áll (...) mintegy megölve." Ki más Ő, ha nem a húsvéti Bárány, aki magán viseli az ószövetségi előképi jegyeket - ahogyan a pünkösdöt követően a keresztények vélték.

"Tizenkét pátriárka végrendelete" sem marad el a viszszatekintő Bárány szemlélésekor: "Láttam, hogy Júdából egy szűz fog születni... Tőle jön a szeplőtelen bárány, a nemesek legnemesebbje, miként egy oroszlán. Minden vadállat fellázad ellene, de mint bárány győzi le azokat..." Abszurdnak tűnő kép, amikor a környezetünkben és bennünk csak a fenyegető bosszú lázad. Valaki ezt írta: éleslátásunk és szeretetszomjunk a győzedelmes valamennyi gyűlölködés ellen. Kiben lehet a legteljesebb a szeretetszomj? Aki megteremtette a világot, az embert, aki együtt szenvedett/szenved vele, és alázatosságában "elveszi a világ bűneit." Aki elfogadja a szeretetnek ezt a nem e világi törvényét, ég-vezette seregek fegyvertelen soraiban élheti át már földi idejét. Egyet tudhat mindig: "A Golgota-lépcsőn állok, kereszt nyomja vállam." A költő Rónay György utolsó versében imádkozza ezt, szinte már érezve a hazaváró Pásztor karjának melegét. S Pál apostol miként vigasztal? "Nem mulandó dolog, ezüst vagy arany váltott meg öröklött, értéktelen életmódotokból, hanem a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak drága vére."

Aztán úgy tűnik: Izsák ez a gipsz fiatal pásztoralak a darabka márványon. Nyakában a bárány mintha az áldozati tűzre való fa lenne. A kereszt gerendája. Poétikus víziójában - heinei dal-könnyedséggel - a XIX. század tehetséges papja, a költő Pájer Antal írja a keresztfáról: "Lassan nőtt a kicsinke fa, /Elhagyták társai;/ Habár meglátogatják az /Eső és nap sugárai./ Hová maradsz? - így kérdezik/ Hetykén a többiek. / Bár elfonnyadnék! Mert az Úr / Keresztje én leszek!" Bevégezetlen ítélet: naponta keresztet ácsolni Neki. Önmagunk ítéletének kimondása, hiszen ne higgyük: saját keresztünket nem kell hordoznunk!

A húsvéti bárány a legkorábbi keresztény jelkép - amint Vanyó László profeszszor kifejti - a keleti egyházatya, Nazianzoszi Szent Gergely beszédében minden vonatkozását elmondja: "Hogy pedig a Bölcsesség mélysége se maradjon ismeretlen, s kifürkészhetetlen ítéleteinek gazdagsága sem, megismertette, de azokat egyáltalán nem hagyta megszentségteleníteni; nem is csak a puszta vérig ment el, hanem a nagy és leölhetetlen bárány - amenynyiben az első természetben levőről beszélek, egyesült a törvény által előírt áldozatokkal, s a földkerekség nem jelentéktelen részét, s nem is csak rövid időre, hanem hogy az egész világ tisztulását végezze el mindörökre. Ezért veszi valójában a bárányt ártatlansága miatt a régi mezítelenség öltözetének. Ilyen ugyanis az, akit érettünk leöltek, a halhatatlanság ruhája, ahogyan annak is nevezik (...) Évenként ismétlődik, hogy az igazságosság Napja vagy onnan kelve, vagy a láthatóban körülírva, ugyanoda érkezik; a jóságosság áldott koszorúja, aki önmagával egyenlő és önmagához hasonló: Szeplőtelen és szennytelen, mert gyógyítja a szennyet, a bűn okozta károkat..."

Az egyházatya megfogalmazta bárány: leölhetetlen, mert ő az Ige. Az isteni természet. Emberi természete a leölhető. Az áldozat.

Pásztor és bárány - egyazon alak. János evangélista látomásában így jelenik meg a Bárány: a szenteket "legelteti és az élővizek forrásához tereli." Órigenész, aki különös érzékenységgel szól a testté lett Ige többféle megjelenéséről, bárány és pásztor egymásba tűnését is alakváltozásként magyarázza, s a megjelölések - Ige, juh, kapu, bárány, ember - a Szent Páltól kimondott végső hely jutalmára vonatkoznak, amely Pierre Abélard, a későbbi filozófus (költő) Szombatesti himnuszában ekként olvasható: "Isten lesz minden, és mindenben Ő honol."

Római idők keresztény sírjaiban (Aquincumban is) gondosan csomagolt kenyeret találtak. Útravalót. Ugyancsak Órigenész szól arról, hogy "ama vacsorán" Jézus már nem "az előképi" húsvétot ünnepelte, hanem "elrendelte az igazit, miután megvacsorázott". A bárány ekként az Újszövetségbe lépés jelképe is, aki a kenyeret kezébe vette. Ezért látható a könyvön ülő "égi Bárány" fölemelt lábbal.

Visszapillantó fej, fölemelt láb: örök Őrzőnk, Táplálónk és Áldozatunk jelenlétének emlékeztetője.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu