A jóság elszántságával

Látogatás Milan Rúfusnál

Pozsony, Ibolyavölgy. A magaslaton álló házak a Dunára néznek. Az egyikben Európa-hírű, Nobel-díjra jelölt szlovák keresztény költő lakik A hetvenhárom éves Milan Rúfus Liptószentmiklóson érettségizett, a pozsonyi Comenius Egyetemen irodalmat és történelmet tanult, majd ugyanitt tanított nyugdíjba vonulásáig. Első verseskötete 1956-ban jelent meg ezzel a címmel: Majd ha éretté válunk. Legutóbbi kötete tavaly került a könyvesboltokba, címe: A félénk kérdések ideje.

Időnként mintha Istennel beszélgetnék...

Költői indulásakor sem azonosult az akkor divatos-kötelező ideológiával. A természet, a Biblia, a gyermekkor szép világa voltak és maradtak ihlető forrásai. Egyik fordítója, a néhány éve eltávozott Fodor András írja róla: "A legapróbb lelki rezzenéseket is egymásra rétegző, mindig szomorú alaptónusú hangulatrajzok lírájában szinte a fiatal Rilkét juttatják eszünkbe." Lánya ül mellette, a beteg, negyvenéves gyermek. Megható a gondosság, ahogyan a két szülő szeretetével körülveszi, akit taszít a rádió, a televízió. Ez utóbbit letakarták. Tizenöt önálló kötet, s mintegy negyven könyv, melyeknek társszerzője Milan Rúfus.

* * *

- Bennem él a természet - mondja -, a faluban, ahol felnőttem, házunktól öt méterre kezdődött az erdő, távolabb "rókarőtszín hold esett a partnak." A bölcselkedő reflexiók itt kezdődtek. Szinte belém gyökereztek a bibliai mondatok, a keresztény gondviselés szép tartalma, s mire a Harangok című kötetem megjelent (1968-ban), az egyszerű ember lett a "témám", aki birkózik a sorssal, de keresi létének tisztességes alternatíváját. A harmóniát.

Kedves motívuma a fa. Egyik versében a bölcsőjét énekli meg, amely gyermekkorában olyan nagynak tűnt. Most itt van a lakásában és - amint írja, olyan kicsi.

- A fa elkíséri az embert a bölcsőtől a sírig. Mondhatnám, valamiként meghatározza az életet. Alázatosságra és keménységre tanít, a jelen folytonos értékelésére. Az ember erkölcsi princípiumainak allegóriája, főleg most, amikor pusztul a természet, amely teljességében ugyancsak alapelv: az erkölcs princípiuma.

Minden nagy költészet félti a szépséget...

- A formák zenéjét hallgatom. 1980-ban elhunyt festő barátom: Fulla képeit csodálva, elemezve próbáltam kimondani a szépség lényegét, annak fontosságát a modern korban. Szépség, ember, gondolat, Isten - ezek elválaszthatatlanok. A költészet lényegéből sem maradhat ki ez a fogalom.

Hagyományos szimbólumvilága: a bibliai képek, a föld, az agyag, a víz, mintha a nyolcvanas évek végétől háttérbe szorulna költészetében.

- Csak látszólag. Korai élményeim kemény etikai tartásra köteleznek az egységes keresztény értékrend jegyében. 1997-ben, Az ártatlan zsoltáraiban új spiritualitást hirdetek. A totális diktatúrák megszűnte után erősíteni kell magunkban a krisztusi értékeket, hiszen a világ, az ember veszélyeztetettsége nem szűnt meg.

Kicsoda az Ön számára Jézus Krisztus?

- Nehéz a kérdésre válaszolni. Ő az emberiség történelmét - az ember történetét megfordította. Az agressziót felváltotta szeretetre, ezért van, hogy olyan gyorsan elterjedt a kereszténység Keletről. Ha az emberiség nem fogadta volna el a szeretet törvényét, bizonyára már kipusztította volna önmagát. Szeretet nélkül nincs emberiség. Az ember kivált az állatvilágból, gondolkodó szellemi lény, mégis a világra veszélyessé válhat. Ezért kellett Krisztusnak testet öltenie, s ebben biztosan van törvényszerűség.

Próféta és költő összetartozását is megfogalmazta. Itt a kelet-középeurópai térségben - úgy vélem - Milan Rúfus valóban próféta, apostol.

- Nem érzem, hogy próféta vagy apostol lennék, de amikor verset kezdek írni, azt érzem: számlákat rendezek, pontosabban: magammal beszélgetek. S időnként mintha az Istennel beszélgetnék.

Feltámadás, húsvét: hogyan éli át?

- Gyermekkoromban a húsvétot nagy várakozásként éltük meg; amikor a természet megújult: virágok nyíltak, fák zsendültek. Mint felnőttnek, sőt öregembernek, a húsvét a reménység ünnepe. Jóllehet az ünnep három napra koncentrálódik, de ami a halál, az egyúttal az élet - a feltámadás reményében. Persze korunk embere mintha rezignált lenne, mintha "feladta volna" - mint manapság mondják - de azt is látja: remény nélkül nem létezhet, és előbb-utóbb meg kell találnia a reményt.

Két egymás mellett élő nép vagyunk. Ismerjük-e egymás értékeit?

- Ha meg akarjuk egymást érteni, jól kell egymást ismerni. Ez is idő kérdése, mint minden más - a reménység jegyében. Úgy érzem, nem jól ismerjük egymást. A megértést mindenképpen a kölcsönös megismerés előzze meg.

Az élet keserű dicséretében - egyik meditációjában - írja: "Apró szigetek vagyunk, melyeket a pusztulás hullámai nyaldosnak körül..."

- Védeni kell magunkat. Mindenkinek külön-külön, ám együtt az egész emberiségnek is. A jóság ugyanis nem csupán ajándék, hanem akarati cselekvés. És ez hihetetlen energiát és elszántságot követel.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu