Mindennapi feltámadás

Életemben egyszer voltam halálveszélyben. Évekkel ezelőtt történt. Menyasszonyommal és egy ismerős jegyespárral autóztunk Budapesten. Barátom akkor újította fel büszkeségét, kicsinosította szeme fényét: a nyolcéves Polski Fiatot, s felajánlotta, hogy elvisz egy darabon. Bekucorodtunk a hatalmasnak épp nem mondható utastérbe. Két jegyespár egy Polskiban.

Barátom figyelme csupán egyetlen pillanatra hagyott ki. Balra, éles kanyarban ráfordult a mellettünk párhuzamosan futó villamossínre - s a velünk párhuzamosan futó villamos már hiába fékezett. Hatalmas csattanás - majd néma csend, évtizedekig tűnő másodpercekig.

- Megvagytok? - fordultam hátra, ahol barátom menyasszonya és jegyesem utazott. Kikászálódtunk a kaszniból; akkor már körülöttünk álltak a járókelők, a villamos vezetője; s távolról szirénahang is hallatszott.

Ránézve az eredeti méreténél is kisebbre préselődött autóra, már nem is értettük, hogyan fértünk el benne négyen. Azt meg kiváltképp nem, hogyan lehetséges: egyetlen karcolás nélkül szálltunk ki belőle mindannyian. A kiérkező mentőorvos hitetlenkedve csóválta a fejét: - Mind a négyen bent ültek? Egy ilyen autóból nem egészen így szoktak kiszállni.

Gyászos látványt nyújtottunk. Remegtünk, mint a nyárfalevél, próbáltunk magunkhoz térni. Talán csak az őrangyalaink lehettek nálunk is kimerültebbek. De ami - így, évek múltán visszatekintve - a legdöbbenetesebb: barátom menyasszonya zokogott. Az autót siratta. Az autót, amelyen - ezt később a szervizben is megerősítették - valóban nem lehetett már segíteni.

Igen, öt perc sem telt el, hogy túléltük a balesetet, ő pedig az autóért hullatta a könnyeit. Mintha Lázár, kijőve a sírból, azon keseregne, hogy kárba veszett a sok drága gyolcs. Mintha a tizenkét éves kislány édesapja, Jairus, azon bánkódna, hogy elvész a gyönyörű, gazdag, és ezek szerint fölöslegesen elkészített halotti tor. Mintha húsvét hajnalán Nikodémus azon bosszankodna, hogy hiába szánt Jézus temetésére száz font mirha- és aloékeveréket.

Sem Lázár, sem Jairus, sem Nikodémus nem mondott effélét. Pedig Jézus keresztülhúzta a számításaikat. A feltámadt halott mégsem siratja koporsóját; szerettei is áldják az Istent: akit elveszettnek hittek, megkerült; aki halott volt, újra él. Ahogyan mi is éltünk. Újra éltünk.

Van, aki annyit mond: szerencsétek volt. Én mást gondolok. Ép bőrrel kiszállni egy rommá tört Polski Fiatból: mi ez, ha nem feltámadás?

Balázs István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu