Az emberebb emberért

Amerikában és Magyarországon

Ádám János jezsuita szerzetes negyvenöt évet töltött külföldön, ebből harminckettőt Amerikában. 1994-ben jött haza, 1996-tól mostanig vezette a magyar jezsuita rendtartományt. Utóda április közepétől P. Nemesszeghy Ervin, aki az elődje is volt, s már harmadszor lesz provinciális. Rendtársaihoz írott legutóbbi levelében Ádám János arról szól, hogy "provinciálisságom napos oldalát a rendi fiatalokkal, egyáltalán a rendtestvérekkel való foglalkozás jelentette". Kevésbé szerette az ingatlanügyeket, ezek közül a szegedi Kálvária sugárúti épületük kérdését a megoldatlanok között tartja számon. A Mária utcai jezsuita rendházban beszélgetve először arra kértük, hogy hazatérésének körülményeiről meséljen az Új Ember olvasóinak.

- Jól éreztem magam Amerikában - mondja Ádám János -, nem vágyakoztam haza, s nem is hittem, hogy valaha visszakerülök Magyarországra. Nem ujjongva jöttem tehát, hanem kötelességből, ami ide szólít. Az első hat hónap nagyon nehéz volt. Teljesen más Magyarországot találtam, mint amelyiket elhagytam. Nem mondhatom, hogy jobbat, azt sem, hogy rosszabbat. Minden megváltozott az emlékeimhez képest, nem ismertem az embereket. Szüleim meghaltak már, az itthoniak között alig volt egy-két régi barátom. Tetézte mindezt, hogy egy kis félelemmel tekintettek rám, még a rendtársak is: "Milyen lehet ez a Nyugatról jött, liberális ember?" Az elmúlt nyolc évre visszatekintve most mégis azt mondom: boldog vagyok, hogy hazajöttem.

Hogyan találta meg a helyét, feladatát a rendben?

- Nagyon sokat épültem az öreg atyáinkon, akikről tudtam, hogy hősiesen helytálltak a kommunista elnyomás alatt. Meghatott, hogy most is mekkora engedelmesség, útrakészség, egyházhűség van bennük.

A munkám mindazonáltal elsődlegesen a fiatalokra irányult. Rá kellett döbbennem, hogy ez egy egészen más generáció, mint az én egykori fiatal jezsuita nemzedékem. Ma korántsem természetes, hogy a jelöltek többsége katolikus nevelést kapott, rendezett életű családból érkezik. Mi mint fiatal jezsuiták, magától értetődően mentünk naponta szentmisére, a mai fiatalok számára ez is kérdés. Tudom, nemcsak Magyarországon. De hát ez van, ezzel kell szembenéznem. Hagynom kell őket, hogy fejlődjenek a hitben, belenőjenek jobban az egyházba, a Jézus Társasága szellemébe. Ez időbe kerül. Sok türelemmel, szeretettel, bölcsességgel lehet csak meglátni, hogy nő-e még az illető, vagy azt kell, hogy mondjam neki: barátom, nem neked való élet ez...

Milyennek ismerte meg Amerikát, az ottani egyházat?

- Sokan és sokfélét beszélnek ma Amerikáról, de kevesen tudják, hogy miről beszélnek. Aki csak néhány hetet vagy hónapot töltött ott, az semmit sem látott Amerikából. Ennek a hatalmas országnak a különböző vidékein egészen eltérő mentalitású emberek élnek. Rövid idő alatt csak a felszínről lehet benyomást szerezni, nem az igazi, átlag amerikairól. Az pedig szerintem jó, barátságos ember. Az egyházhűségük pedig sokkal tudatosabb, mint az európaiaké. Persze vannak ott is vad hangok, mint mindenhol. Vannak feminista teológusok, mások a homoszexuálisok jogaiért harcolnak az egyházban. De nem ez az általános! Bár vannak ott is előítéletek: amikor például bevezették, hogy nők is áldoztathatnak, akkor a jó amerikai átment a pap oldalára, mintha ott más Jézus volna.

Milyen tapasztalatokat szerzett több évtizedes plébániai működése során?

- Amerikában az egyház egy fillér állami támogatást nem kap, a plébániákat, iskolákat mind a hívek tartják fenn. Sajátjuknak tekintik az egyházat. Magyarországon úgy beszélnek: az egyház ezt vagy azt mondja. Mintha a beszélő nem is oda tartozna. Akiket a Long Island-i Wantagh plébániáján megismertem, érzik, hogy ők az egyház, s felelősek érte. Nálunk nem alakult ki az ottanihoz hasonlítható nagylelkűség az egyházzal szemben, mert régebben a birtokai, később az állami támogatás eltartotta az egyházat. Amerikában a hívek tartják el az egyházat, és ezért az egyház is sokkal felelősebb az emberek iránt. A papság és a hívek kapcsolata is természetesebb, közvetlenebb. Bár ott sem volt mindig így. Régebben ez járta: "Father knows best" - "Az atya tud mindent a legjobban." Érthető, hiszen a bevándorló csoportoknak legtöbbször a pap volt az egyetlen iskolázott tagja. Később persze változott a helyzet, a papok mégis ragaszkodtak volna ehhez a privilégiumhoz. Ma a hívek többsége művelt, szakmához értő ember, sokan egyetemet végeztek. Nem lehet lekezelni őket és a véleményüket.

Egyetemi tanári, lelkipásztori működése mellett mindig fontosnak tartotta a cserkészetet...

- Az emigrációs cserkészetben azt tapasztaltam, hogy az "emberebb ember, magyarabb magyar" ideál hangsúlya eltolódott a magyarabb magyarra. Én hát arra törekedtem, hogy az emberi oldalt képviseljem. Nem mintha a többiek nem lettek volna emberek, vagy jó emberek. Csak hát népviseletbe öltözni, népdalt énekelni, néptáncolni, sokkal könnyebb, mint embernek lenni. Azt szoktam nekik mondani: Mit ér a magyar, ha gazember? Veres Péter kérdését - Mit ér az ember, ha magyar? - fordítottam így át. Az volt az eszményem, hogy elsősorban emberségre kell nevelnünk azokat, akikből jó magyart akarunk nevelni.

Mit jelentett Önnek a magyarság Amerikában, s mit jelent itthon?

- A magyarságomat ajándéknak tartom, amelyet elfogadtam. Soha nem volt kétségem arról, hogy ide tartozom, akkor sem, amikor külföldön éltem. Csak nem hittem, hogy a politikai adottságok lehetővé teszik a hazatérést. Most itt a helyem. Ez a hazám, itt születtem, ez az én népem. Látom az erényeit, látom a rossz tulajdonságait. Pap vagyok, az embernek az Istenhez vezetése az elsőrendű feladatom. Ennek útja, hogy segítsem emberebb embernek lenni népemet.

Hogyan lehet emberebb ember a magyar?

- Azt mondhatom, amit tulajdonképpen mindenki tud: meg kell térni. Amint Krisztus otthagyta a Mennyországot, hogy egy legyen közülünk, nekünk is másokért élő emberré kell formálódnunk. Értő szívek kellenek ehhez, és papok, akik megtalálják a szót, amely az emberek szívébe hatol. Nem elég csak mondani az Igét, úgy kell beszélni, hogy megértsék, el is tudják fogadni. A keresztényeknek pedig élniük is kell azt, amiről mondják, hogy hiszik. Akkor fognak figyelni ránk az emberek, ha látják: szeretjük egymást.

Szikora József

Ádám János

1945-ben, tizennyolc éves korában lépett a jezsuita rendbe. Kiegyensúlyozott családban nőtt fel, katolikus nevelést kapott. A nyolc gimnáziumot Pécsett, a "Pius"-ban végezte. Két év noviciátus után - ezt az akkori Manrézában, Budán, a Labanc utcában töltötte - Szegedre került filozófiát tanulni. 1949-ben, amikor már erős zaklatásoknak volt kitéve az egyház és a jezsuita rend, elöljárói engedéllyel külföldre menekült. Innsbruck, az olaszországi Chieri, a leuven-i katolikus egyetem volt tanulmányainak színhelye, teológiai doktorátusát Münchenben szerezte. 1957-ben elöljárói Kanadába küldték. Torontóban szentelték pappá 1960-ban. A harmadik jezsuita probáción Clevelandben esett át, majd New Yorkba, a Fordham jezsuita egyetemre került, itt tanított három évtizeden át nevelésfilozófiát, általános filozófiát, etikát, logikát. Ezzel párhuzamosan lelkipásztorkodott a Long Island-i Wantagh városka plébániáján. Észak-amerikai éveiben folyamatosan részt vett a magyar cserkészetben. A rendben a magyar jezsuita provincia vezetőjének, P. Varga Andornak az asszisztense volt, majd 1968-tól kilenc éven át tartományfőnök. 1990-ben egyesült a külföldi és a magyarországi jezsuita provincia. Ádám János 1994-ben tért haza, Nemesszeghy Ervin, akkori provinciális kérésére. 1996-tól 2002 áprilisáig ő vezeti a magyar rendtartományt. Jezsuita papi szolgálatát néhány hónap pihenés után, 2002 őszétől előreláthatólag Miskolcon folytatja.

A Keletiből - Nyugatra

"Szegeden tanultam filozófiát, mint jezsuita növendék. Akkor már állandóak voltak a zaklatások, s az elöljáróink azt mondták, aki akar, kimehet külföldre. Három lehetőséget vázoltak: egyik a nyugati határ, másik a déli, harmadik az Orient expressz alja. Befekszik az ember a Keletiben a vonat egyik kocsija alján levő láda tetejére, s Linzben kimászik. Mondtam, hogy bolond, aki ezt választja. Három nappal később ott feküdtem a vonat alatt, a ládán. Február vége felé volt, erős hideg. Összefagyott lábbal, bénára gémberedetten érkeztem Linzbe. A ládáról leestem valahogy a sínek közé, onnan kúsztam a pályatest szélére. Csak negyedóra múlva voltam képes lábra állni. Hajnali öt óra volt, teljes sötétség. Annyit tudtam, hogy a célom: Domgasse 3., a jezsuita rendház. Nem mertem kérdezősködni, bár nem is nagyon volt kitől. "Szent József, te vitted a Szent Családot Egyiptomba, vigyél el engem a Domgasse drei-be" - így fohászkodtam. Egyszerre egy bácsi lép hozzám: Mit keres? Mondom a címet, ő meg szótlanul vezet. S otthagyott a jezsuiták templománál. Ők már vártak, kaptak ugyanis egy táviratot ťcsomag érkezik BudapestrőlŤ szöveggel."

A magyar jezsuiták tevékenysége az ezredfordulón

Lelkipásztori szolgálat öt magyarországi, egy kárpátaljai, egy délvidéki és két kanadai templomban.

Lelkigyakorlatok vezetése Leányfalun, Dobogókőn (Manréza), Hosszúhetényben (Életrendezés háza), valamint szerte az országban.

Publikáció: könyvkiadás, folyóiratok (Távlatok, A Szív)

Képzés: Fényi Gyula Gimnázium és Kollégium, Szent Ignác Egyetemi Szakkollégium, Faludi Ferenc Akadémia, ReNaissance ház postgraduális Kollégium.

Konferenciák: Manréza, Dobogókő.

Felkészítés az európai integrációra: OCIPE

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu