A bor és a víz titka által

Megszokott dolog számunkra, hogy a miséző pap felajánláskor a kehelybe nemcsak bort, hanem egy kis vizet is önt. Talán éppen húsvétkor, illetve a húsvéti időben értjük meg legjobban ennek a szokásnak az eredetét és értelmét.

A víznek a borhoz való vegyítése egészen az őskereszténységbe visszanyúló szokás. Az első keresztény századok írói (például Jusztinosz, Cyprianus), továbbá már a karthágói (397) és trullói (698) zsinatok is említik ezt a hagyományt. Egyesek szerint a szokás eredete egyszerűen csak az, hogy Jézus korában a bor keverése vízzel általánosan elterjedt szokás volt. Az erősebb bort sohasem itták víz nélkül. Azt is feltételezhetjük, hogy Jézus is így tett az utolsó vacsorán.

Nemcsak a katolikus, hanem az ortodox egyházakban is megvan ez a szokás. Csupán az örmények nem vették át ezt a gyakorlatot, továbbá a protestáns és anglikán egyházak sem öntenek a kehelybe a borhoz vizet. A II. vatikáni zsinat után megújult katolikus liturgia is megtartotta ezt a rítust, mert szimbolikus jelentőséget tulajdonít ennek a liturgikus cselekménynek, aminek az értelmére a miséző pap imádsága utal, amely egy nagyon régi szertartáskönyvből (Sacramentarium Gelasianum) való, ahol eredetileg oráció (könyörgés) volt. Jelenleg egy kis rövidítéssel és kiegészítéssel átalakítva így szól: A bor és a víz titka által részesedjünk annak istenségében, aki kegyesen részese lett emberségünknek.

Ennek az imádságnak kétféle értelmezésével is találkozhatunk. Az egyik az úgynevezett "karácsonyi" jellegű értelmezés. Eszerint - inkább a keleti egyházra jellemző értelmezés szerint - ez az imádság a "csodálatos csere", illetve "a megistenülés" (theoszisz) gondolatára emlékeztet bennünket. A Fiú megtestesülése által lehetővé válik számunkra, hogy részesedjünk az isteni természetben. Ahogyan a víz egyesül a borral, úgy válik lehetővé számunkra, hogy a kegyelem által az isteni élet részesei lehessünk. - A dogmatika szakemberei szerint ez az értelmezés nem egészen helytálló. A khalkedoni zsinaton (451) dogmaként mondta ki az egyház, hogy Jézusban a két természet "keveredés nélkül" egyesült. Ez azt jelenti, hogy az unio hypostatica (személyes egység) következtében sem válik az emberi természet istenivé, az isteni pedig emberi természetté, de a természetek nem is úgy egyesülnek, hogy az egyesülés eredménye valami harmadik, új tulajdonságokkal rendelkező valóság (keverék) volna. Az igaz, hogy a pap imádságában a "keveredés" szó nem fordul elő, de az tény, hogy a bor és a víz a kehelyben összekeveredik. Az imádság is azt sugallja, hogy a két természet úgy keveredik egymással, mint ahogyan a kehelyben a bor és a víz.

A másik, a húsvéti misztériumra utaló értelmezéssel már az egyházatyáknál is találkozunk. Szent Ágoston szerint a bor és a víz a Jézus oldalából kifolyó vérre és vízre emlékeztet bennünket (Jn 19,34). A vér és víz pedig jelképezi a keresztséget és az eucharisztiát, a két legfontosabb szentséget, amelyek az új élet, a kegyelmi élet szempontjából nélkülözhetetlenek. Ezek a szentségek az egyházat is éltetik. Nemcsak az egyes ember, hanem az egyház számára is alapvetően fontosak. Szent Ágoston szerint az egyház Krisztus kereszthalálából született: "Krisztus azért halt meg, hogy az egyház megszülessék. Krisztus oldalát halála után átszúrták, hogy onnét jöjjenek létre a szentségek, melyekkel egyházát élteti".

Az egyházatyáknál más magyarázatot is találunk. Aranyszájú Szent János szerint Jézus oldalának megnyitása azt jelenti, hogy Jézus szívének szeretete kitárult az emberek felé, s oldalából úgy született az egyház, mint ahogy a teremtő Isten Ádám oldalából Évát alkotta. Eszerint Jézus oldalának "megnyitása" nem a szentségeket jelképezi, hanem kifejezetten a megszülető egyházat. Ebben az értelemben nyilatkozik a II. vatikáni zsinat liturgikus konstitúciója is: "Mert a kereszten elszenderült Krisztus oldalából fakadt az a csodálatos szentség, szakramentum, amely maga az egyház" (SC 5).

A húsvéti jellegű értelmezés mellett szól az a tény is, hogy a szentmisében Krisztus áldozata válik jelenvalóvá. A bor és víz ebben az összefüggésben nem annyira Jézus egy személyben egyesülő kettős természetére, istenségére és emberségére utal, hanem inkább arra, hogy a megváltó Jézus vére kiontatott a bűnök bocsánatára (Mt 26,28). A szentmisén nemcsak a kenyér és a bor, hanem a bor, illetve a bor a hozzá öntött vízzel is Krisztus húsvéti misztériumát teszi jelenvalóvá. A katolikus tanítás szerint az átváltoztatás után a kenyérben és a borban az egész, a teljes Krisztus van jelen, hiszen Jézus Krisztus többé nem hal meg, azért ahol a teste van, ott van a vére és lelke is, és a személyes egységnél fogva: ahol istensége van, ott van embersége is. Az egyház tehát nem rövidíti meg a híveket az "egy szín alatti" áldoztatással. A kenyér és a bor különválasztásának értelme a szentmisén az, hogy a kenyér és a bor (a test és a vér) így jobban emlékeztet bennünket Krisztus áldozati halálára. A bor és a víz beöntése a kehelybe pedig eszünkbe juttatja az evangélista szavait: "Az egyik katona lándzsával megnyitotta oldalát, melyből azonnal vér és víz folyt ki."(Jn 19,34).

Nyilvánvaló, hogy a karácsonyi értelmezésnek is megvan a létjogosultsága, de húsvét ünnepén és a húsvéti időben emlékeztessen bennünket a liturgiának ez az eleme Krisztus húsvéti misztériumára.

Dolhai Lajos

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu