Az egyetlen magyarázat...

Hetvenöt éve halt meg Prohászka püspök

Haláláig, sőt még a halálával is prédikált, tanított, hirdette az Örömhírt. 1927. április 1-jén, a budapesti Egyetemi templom szószékén agyvérzést kapott, és másnap a templom melletti Központi Papnevelő Intézet vendégszobájában meghalt. Egy évvel korábban keltezett végrendeletében ezt írta: "Örömmel halok meg, mert így Krisztushoz megyek, remélem, hogy dicsőséges arcába nézhetek. Ezt kiáltom híveim felé: úgy éljetek, hogy nagy reménységben halhassatok meg."

Síremléke Székesfehérváron

Példaadó mester

Egész életében, annak minden eseményében, szenvedésében és örömében erre a pillanatra készült: a végső nagy találkozásra a föltámadásban a Föltámadottal. Lelkének legbensőbb titkait, hogy mikor mennyit szenvedett, pontosan nem tudjuk, de hogy milyen lelkülettel nézett a szenvedésre és az örök élet túlsó partjára, azt írásaiból sejtjük. Példaadó mester volt a szenvedésben is: Isten akaratának türelmes elfogadására tanított. Nem volt panaszkodó, sebeit kiteregető, aki megpróbáltatásaival bárkinek a terhére lett volna. Méltósággal, papi önfegyelemmel, némán tudott szenvedni. Akik a közelében éltek, fölismerték, vagy legalább megsejtették benne az emberséges szentet. Hitt a szenvedés értelmében: hogy ezáltal Jézushoz leszünk hasonlóvá, s a kereszt valójában kitüntetés, mert őáltala, ővele és őbenne hordozhatjuk. Hitt a szenvedés léleknevelő hatásában. "Mi hisszük, hogy az Isten a rosszat a szenvedést s a keresztet a lélek ébresztésére s az erények kifejlesztésére használja" - írja a Háború lelke című könyvében. Kereste a szenvedés célját, és azt a Jézushoz való hasonlóságban fedezte fel. Jézusra figyelt, az Újszövetség nagy szenvedőjére, akinél a rossz nem uralkodó, hanem szolgáló hatalom, akinél a nagypéntek a húsvét, a golgota a föltámadás "előjátéka". Meglátása szerint a szenvedés által tisztul a szív és a szem: élesebben, mélyebben, messzebbre lát. Mivé lennénk szenvedés nélkül? - teszi fel a költői kérdést. Válasza is megvan: ridegek, érzéketlenek, szeretet nélküliek lennénk, akikben sem Istennek, sem embernek nem telne kedve. Élettelen, nem pedig élő kövek.

Az örömről beszél

Számára a szenvedés és a fájdalom is az örömről beszél, sőt dalol, mert mélységes reményt rejt magában. Jézus minden szenvedése nemcsak általában az emberi szenvedés kifejezője, a végtelen szeretet kézzelfogható bizonyítéka, hanem misztikus nagy titok, amelynek átélése örömmé válhat, mert kereszthalála az örök élet ígéretét hirdeti. Benső mosoly volt benne a fájdalmak közben, mert biztosan tudta, hogy a kereszthordozás természetes szerkezete ugyanaz, ami a golgotáé: örök húsvétot hordoz a mélyben. Nagypéntek sötétsége, húsvét mindent beragyogó fényének ígérete. Így bátorít bennünket: "A türelmes szenvedésben sok húsvéti érzés, sok lélektavasz rejlik." (Elm. Az Ev.7/301.) Páratlanul szép a keresztúti elmélkedése, amelyben egy szenvedni és örülni tudó ember sorait olvashatjuk. A "Veronika-állomás"-nál ezt írja: "Ami tövis volt, abból virág lehet, ami rongy volt, királyi palást lehet, ami szenny volt, tiszta szépség lehet Krisztus keze alatt." Biztat, hogy így tekintsünk mindent a hit, a remény és a húsvéti hajnal fényében.

"Szeretetre születtünk"

A II. vatikáni zsinat a húsvéti misztérium gondolatát hangsúlyozta. Prohászka püspök már tudatosan abban élt, mert Jézussal, a Föltámadottal akart élni, akinek halálát hirdetjük, de hittel valljuk föltámadását, amíg el nem jön. Számára a magyarázat nem lehet más, egyedül csak a húsvéti esemény, Jézus mindent legyőző föltámadása, pecsétje a földi életre az öröm végső diadala. Lángoló szívvel állt a nagy misztikusok mellé, akik hitték, hogy a kereszt által jött a föltámadás - keresztben az üdvösség. A keresztút végén így imádkozik keresetlen szavakkal, mint aki életében néhol magasan szárnyalva, néhol keservesen földhöz tapadva, de találkozott a Föltámadottal: "Add, hogy az alázatos, hű szeretet érzelmével, és a megváltottak szent örömével eljussak hozzád."

Ez a vágyakozó öröm nála elválaszthatatlan az élettől. Valami mélységesen mély életöröm van benne, mely féltve őrzött lelki harmóniájából, Isten akaratában való békés megnyugvásából fakad. Könnyekig meg tudott hatódni, mint egy gyermek, vagy mint a hozzá közel álló nagy szenvedő szentek. Tudott azonban örülni apró dolgoknak is, és észrevette az élethelyzetek, jellemek finom humorát éppúgy, mint azt a sok lehetőséget, amikor az ember a szürke hétköznapokban is emelkedett lelki derűt élhet át. "Én mindig örülök" - mondta valakinek, aki szüntelenül szomorúságról és az élet bajairól panaszkodott neki. Mindenhol a halálban rejlő életet, a szenvedésben rejlő örömöt hirdette, mert mindenhol biztos alapot és hátteret adott neki Jézussal való intenzív kapcsolata. Tiszta emberi öröm volt ez, túlmutatva a földi kereteken, egy gazdag élet boldog nyugalma. Áradt belőle az Úr iránti végtelen szeretet. Ezért tartotta szinte kötelezőnek ennek a boldog-örömteli állapotnak a megszerzését Jézus-kapcsolat által, mert mint új apostoloknak, ezt kell tolmácsolnunk és hitelesen átadnunk az embereknek. "Ez a mi örökségünk: Jézus örömtestamentuma" - írja evangéliumi elmélkedéseiben. (Elm. az Ev.7/320) Jézus közelségének két biztos jele van: szenvedés és öröm. Ő mindkettőt teljes mértékben megélte. Példájával és szavával hirdette: Emberek, élni kell! Szeretetre születtünk! Örömre támadunk föl. A szeretet és öröm pedig elpusztíthatatlan, mert Istenből él, és aki benne él, nem hal meg örökre.

Egy gazdag élet bűvköre ez. Csak csodálni tudjuk az ilyen egyéniségeket, s valahol megérezzük bennük, hogy ez már nem tőlük ered, nem belőlük forrásozik: itt más erő az úr, mert teremtmény erre nem képes.

Prohászka a föltámadásba vetett mélységes hitével magát a Feltámadottat hordozta a lelkében. Szívében minden lelkiséggé változott, és ez a lelkület nem engedte, hogy benne a föld megrontsa az eget. Gondoljunk életének fájdalmas eseményeire... Például műveinek indexre (tilalmi listára) tételére, az úgynevezett keresztény kurzusban való csalódására, a püspöki karon belüli bizonyos elszigetelődésére, vagy akár az egész életére jellemző különös magányosságára. Ezek is hitét erősítették, lényeglátását tökéletesítették: minden a javára vált - a Szent Pál-i mondás szerint. Mindig előre és felfelé tudott nézni, golgotán túl a föltámadás felé. A nyolc boldogság értelmében volt boldog ember itt a földön, aki pontosan tudta, hogy majd meglátja az Urat.

Pédaértékű ma is az ő túlzásoktól, szélsőségektől mentes kiegyensúlyozott lelkülete, az a benső evangéliumi öröm, amivel nem különleges utakat keres, hanem egyszerűen csak Jézushoz akar hasonulni, és az élet urához, az Istenhez akar tartozni.

Lelkes emelkedettséggel járta Avilai Szent Teréz nyomán a misztika útját, és Kis Szent Terézzel az egyszerűség kis útját.

Valami benső sugárzása volt, és méltán imádkoztak érte növendékei, az esztergomi kispapok, hogy ő legyen az első "Ottokár" szent a nagy világegyházban.

Gárdonyi Géza mondta róla 1912-ben: Boldog a templom, melybe ő belép. Gyertyák maguktól meggyulladnak, mert az ő igéje napfény, melegség, erő.

Ars poeticáját, a húsvéti Örömhírbe vetett hitét semmi sem fejezheti ki jobban és tömörebben, mint egyetlen mondata az elmélkedéseiből:

"Én az örök élet híve, vándora és énekese vagyok."

Stella Leontin

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu