Uj Ember

2000. augusztus
20-27.
LVI. évf. 34-35. (2717-18.)

Megjelent az Új Ember Magazin augusztusi száma

Főoldal
Beszélgetés az elnökkel
Fenntartás és érdek nélkül
Mádl Ferenc a gyökereiről, jogról, erkölcsről, a magyarok esélyeiről
Három templom
Nagybörzsöny ékessége
Isaszeg földmozdító hite
A világ „közepin”
Kalocsa-Kecskemét
„Nagyon szépet álmodtunk...”
Megkezdődött a szinódus utáni munka
Hittanya a pusztában
Élő múlt
Udvarházból kolostor, kolostorból végvár
Zalavár — múltunk egyik rejtőhelye
Templomok
„Égő” emlékezés
Jubileumi ankét
Régi templomok mai üzenete
Misszió
Menjetek, tanítsatok..., kereszteljetek meg... minden népet (Mt 28,19)
Interjú
A gondviselés nyitja meg az utakat
Beszélgetés Paskai László bíboros-prímással
Idővel kevés magyar papra lesz szükség Nyugaton
Beszélgetés Miklósházy Attila püspökkel
A közoktatás kovásza…
Tanévkezdésre – Keresztény pedagógia Magyarországon - Beszélgetés Farkas István piaristával
Lelkiség
A sziklára építő tanítvány
Elmélkedés a Szent István-napi evangéliumról
Mit tudunk róla és örökségéről
Pieta
A két hét liturgiája
Lélek és élet
Egy doboz antibiotikum
Kemény beszéd?
Elmélkedés az augusztus 27-i evangéliumról
Séta az esztergomi Várhegyen
Horváth István régész-igazgatóval
Érvek vélemények
Az is, hogy Jézus pártus hercegnek született? (1.)
„Minden lehetséges”?
Örökkévaló vagy teremtett?
Jegyzetlap
Fórum
Mit tehetünk mi, katolikusok?
Lelki ismeret
Egy szál vadrózsa
Levél a frontról
Magyar metszetek
Múlt és jelen
Léleképítés a Pilisben
A katolikus sajtó tavaszi találkozójának emlékei
A Korona lilioma
„Vedd el e nép múltját...“
„Örvendezz, királyi város…
Honismereti Akadémia Székesfehérváron
Épülő kapcsolatok
Példa nélküli pillanat
Szent István és Hierotheosz keleti kanonizációja
Kereszténység – kultúra – párbeszéd
Kárpát-medencei médiatalálkozó Szent Márton hegyén
Ökumenikus magyar összefogásért
Ifjúság
Irodalmi és zenei szalon a Vojnovich-Huszár villában
Menyegző, örök szövetség
„Akik készen voltak, bevonultak vele a menyegzőre.” (Mt 25,10)
A szeretet nem ismer sem időben, sem térben távolságot
Az örökkévalóság képmása
Mindennapi kenyerünk
Névnap
A lantzene legyen mindenkié!
Kónya István lantművész koncertjei
Mozaik
Világok világa
„Mailáth“-találkozó
A Szent József-templom ünnepe Csongrádon
Őfelsége kapitánya
Rejtvény
.

 

Illés Sándor

Őfelsége kapitánya

Elvira néni elkapott egy mondatfoszlányt a családi beszélgetésből, és nyomban felragyogott az arca. Közbe is szólt, hogy tisztázza:Akkor holnap estére hozzánk várjuk őket?… Rendet kell tenni a kisszobában is…” A kisszoba az ő szobája volt, valaha cselédszoba, újabban az ő lakosztálya, oda vonult minden este vissza, de előfordult, hogy délelőtt is bezárkózott.

Most is ment a hír hallatára. Rendben volt ugyan a szoba, mert az unokája mindig kitakarította, megöntözte a virágjait is, kiporszívózta a szőnyeget, úgyhogy nem kellett ilyesmivel az időt töltenie, előszedhette dobozait, skatulyáit. A kincseit, amelyekben a múltját őrizgette féltékenyen. Hogy mi volt ezekben a dobozokban? Régi lapkivágások elsárgult gyűjteménye, egykori fényképek bálokról, kirándulásokról, arról a régi világról, amelyet Elvira néni őrizgetett magában.

Nem, nem titkok voltak ezek, hiszen bárki láthatta őket, sőt az volt a célja, hogy minél többen lássák, megtudják, ki is valójában ez az ősz hajú asszony, aki néhány éve már botra támaszkodva jár, és mélyen előregörbül.

Ha vendég érkezett a családhoz, akkor kivárta a legmegfelelőbb pillanatot, majd a látogató markába nyomta valamelyik skatulyáját:Nézze csak, drágám! Nézze meg, milyen voltam!”

És a vendég kíváncsian nézegetni kezdte a képeket abból a régen elmúlt világból, amelyben valaha Elvira néni is élt a társadalom hasznos tagjaként. És nem is akárki volt. Hanem személyiség!

„Nézze csak ezt a képet, drágám! – szólalt meg turbékoló hangján. – Ez voltam én! Aki itt állok. Látja? Ebben a nagyszélű kalapban, lobogó sálban, mert a fedélzeten mindig friss szellő bujkált, csodálatos volt. Ez egy nagy óceánjáró, a Földközi-tengeren hajózott, le Gibraltárig, Máltát megkerülve, aztán visszaúszott a velencei kikötőbe. Olasz volt a kapitány! Ez a kis bajszos, az egyenruhában, itt, mellettem. Ráhajol éppen a kezemre, mert nagyon udvarias volt, Umbertónak hívták, nápolyi volt minden őse. Hát ilyenek voltak ezek az olasz kapitányok. Akkor még király uralkodott Olaszországban is, mondhatnám úgy is, hogy ő volt őfelsége egyik kapitánya! Ki tudja, most merre jár?!… Valahol a kék tengereken hajózik…”

És mondta, mondta, közben mutogatta a fényképeket, előkerült még több kisebb és nagyobb doboz a szekrényből, ahol a ruháit tartotta Elvira néni. A ruháit és a régi életét, azt a napfényeset, amit elsodort az idő, elvittek a hullámok, széttépték a viharok. Hol járhat már Umberto kapitány, a kis bajszos? Emlékszik-e még Elvirának adott kézcsókjára? Ki tudná azt megmondani?

Elvira néni leánya ideges ilyenkor, tessékelné ki a vendégek közül az anyját:Ugyan már, mama!” – de ő nem megy, van még több fényképe is.

„Ez itt a kecskeméti megyebálon készült felvétel. Micsoda bál volt, ha ti azt tudnátok. Kétszáz meghívott jelent meg. Én a nyitó táncospárok között roptam. No, nézze csak! Nem ismerős magának ez a férfi? Hát ő volt… izé…” Itt mindig megakadt, mert akkoriban nem főispánok kormányozták a megyéket, hanem megyei párttitkárok. De hát csak nem mondja azt, hogypárttitkár”? Semmi varázsa nem lenne a mesének. Ki egy megyei párttitkár? De egy főispán! Így vált főispánná a táncosa az idők folyamán.

„Jól van, mama, hagyja már, az Istenért!” – idegeskedett a lánya, és karon fogta, betaszigálta a volt cselédszobába a tántorgó öregasszonyt, akinek valaha őfelsége kapitánya is kezet csókolt. Itt van róla minden hiteles dokumentum, szorosan az ölébe húzza most a dobozt, belevájkál, pereg a könny, hallja a tenger zúgását, verik a habok az öblöt, s hallja azt a régi keringőt is, a kecskeméti cigányzenekar húzta talpalávalónak.

Amikor már szedelőzködnek a vendégek, egyikük megkérdi:Hová tűnt a nagymama? Tőle is szeretnénk elbúcsúzni.” Bekukkantanak a kisszobába, Elvira a rekamién kuporog, előtte a sok-sok fénykép. Néhai kapitányok arany vállrojtos egyenruhában, büszke párttitkárok letűnt főispánok szerepében. És a képek legtetején egy ifjú arcképe, aki azt mondta neki egyszer a Duna-parton:Elmennék magával akár a világ végére is!…”

„Mit csinál itt a nagymama? – kérdi a háziasszonyt a búcsúzó vendégek közül valaki.” –Egy régi dalt dúdol” – hangzik a halk válasz, miközben rácsukják a kisszoba ajtaját.

Aztán újra helyreáll a régi rend, megy tovább az élet, a régi képek visszakerülnek a dobozokba, a nagymama meg előveszi a stoppolófát, ami már csak neki van a családban. Ez is egy letűnt életforma dokumentuma.

Hogy is mondta valaha az a régi fiatalember a Duna-parton?Elmegyek magával akár a világ végére is!” Ki hitte volna akkor, hogy egyszer ide is el kell majd indulnia az embernek?

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu