Kemény beszéd?

Elmélkedés az augusztus 27-i evangéliumról

János evangéliumában Jézus a kenyérszaporítás csodájával (6,1-16) megmutatja az embereknek és tanítványainak csodatevő, isteni hatalmát. Az ezt követő eucharisztikus beszédben (6,22-59) pedig elmondja, hogy ez a csoda, a kenyérszaporítás csak jel volt, jele valaminek, ami sokkal nagyobb az étel csodálatos megsokasításánál, a fáradt, éhező test táplálásánál. A kenyér-csoda azt jelzi és ígéri, hogy Jézus saját magát akarja az embernek ajándékozni, ő maga akar az ember „étele”, „kenyere” lenni. Szavai, tanítása s a szeretet tettei által önmagát ajándékozza az embereknek, s ezáltal új, örök életre hívja és segíti őket.

Jézus feltárta szeretetének legmélyebb titkát, jövetelének legfőbb célját, és most várja az emberek válaszát. De szomorúan kell megállapítania, hogy ez a válasz nem a határtalan öröm és ujjongás, hanem az elbizonytalanodás, a megrökönyödés, sőt, a megbotránkozás.

Nem elég, hogy a tömegnek nem kell ez az ajándék és „ez” a szeretet: a csalódott emberek ráadásul még föl is vannak háborodva. Azok, akik a megsokasodott kenyérrel és hallal jóllakva ünnepelték, királyukká akarták tenni őt, erre a nagyobb, igazán értékes ajándékra és szeretetre nem kíváncsiak. Tanácstalanul, értetlenül fogadják Jézus szavait, kérdéseikből Jézus érezheti a megbotránkozást és a fölháborodást (vö. 6,30.41.52).

És a tanítványok? A többségük számára mindaz, ami elhangzott az élet kenyeréről, „kemény beszéd”, amelyet még hallgatni is rossz (6,60). Amíg a „rendes” kenyérből ettek és jóllaktak, ők is lelkesedtek: Lám, ő a mi Mesterünk! Mi az ő tanítványai, követői vagyunk! De finom kenyér és sült hal helyett szavak és tanítás, amely ráadásul ilyen `kemény’? Nem, ebből ők sem kérnek, ők sem ezt várták, nem ezt remélték Jézustól. Kenyér-csoda? Igen! Vízen járás? Igen! De hogy Jézus a saját testét adja nekik eledelül? Ezt már ők sem értik, ezt ők sem tudják és akarják hallgatni. Nem tudják követni és felfogni Jézus szavainak mélyebb értelmét, nem értik, hogy nem fizikai megevésről van szó, hanem Jézus által a tapasztalható valóságnál valóságosabb és szebb világba nyerhetnének betekintést, oda kapnak meghívást.

Ha Jézus ezután is kenyeret osztana és továbbra is a vízen járna, ők lennének az ünneplők között az elsők, a Mester szavait ezután is feltűnő érdeklődéssel hallgatnák. Így azonban nem akarják magukat lejáratni azzal, hogy ehhez a Jézushoz tartoznak. „Ettől fogva tanítványai közül sokan visszahúzódtak, és már nem jártak vele” (6,65).

A Tizenkettő kitart Jézus mellett. Hogy miért, azt mindannyiuk nevében Péter mondja ki: „Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak! Mi láttuk, és megismertük, hogy te vagy az Isten Szentje” (6,68-69). Bármilyen szép is ez a vallomás, azt mégis jelzi, hogy ők sem értik még igazán a csodajelnek (kenyérszaporítás) és Jézus szavainak (eucharisztikus beszéd) az értelmét. Ha értenék, Péter talán azt válaszolná: Uram, számunkra már csak egy a fontos: az a kenyér, amit Te adsz nekünk! De ha nem is értik még teljesen Jézust, annyit már tudnak, hogy mindenki más véleményével dacolva érdemes Jézus mellett maradni, szavait, vezetését elfogadni és követni. Amit eddig láttak és hallottak, meggyőzte őket arról, hogy Jézus határtalanul szereti őket, és amit ő ígér és ad nekik, az „az” élet. Ehhez képest minden más mulandó és értéktelen.

Hogy Jézus mindezek után mit érez, arról az evangélista nem szól kifejezetten. Nem lehet azonban nem észrevenni a csalódottságot, amely Jézus szavai mögött mindvégig ott rejtőzik. Türelmesen felel a tömeg akadékoskodó kérdéseire — bár látja, hogy nem is akarják őt megérteni. Az eddig lelkes tanítványok többsége megütközve hallgatja, majd szép lassan elillan a közeléből. Eddig szüntelen nagy tömeg és népes tanítványsereg volt körülötte, most csak a Tizenkettő marad mellette.

De bármilyen őszinte és megnyugtatóan ígéretes Péter hitvallása, Jézus tudja, hogy még az ő hűségük is csorbát szenvedhet, közülük is lesz még, aki elbukik. Ha nem a kereszten való felmagasztalás előzményeiről lenne szó, olyan tragikusan lehangoló lenne Jézus válasza Péter hitvalló szavaira: „... egy közületek mégis ördög!” (6,70).

Isten ügye mindig is tragikusan lehangolónak látszott — és látszik. Jézus helyében mi nyilván széttártuk volna a karjainkat és megkérdeztük volna: Hát érdemes nekem itt fáradnom és küszködnöm ezekkel? Amikor még az sem (lesz) hűséges, aki most hűnek mutatja magát?

Ha Jézus „feladta” volna, a Tizenegy soha nem jutott volna el oda, ahová eljutott. S azoknak a tanítványoknak, népeknek a tömegei sem, akik később mégiscsak felismerték, hogy az örök élet igéi Jézusnál vannak. S ma az egyház nem lenne — korlátai és tökéletlenségei ellenére is — jel a világban: jele az igazságnak, az erkölcsnek, az ember végső és maradéktalan boldogulásának.

Tarjányi Béla

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu