 |
 |
 |
 |
2000.
augusztus |
Megjelent az Új Ember Magazin augusztusi száma |
 |
|
 |
|
|
|
|
|
|
|
„Nagyon szépet álmodtunk...”
Megkezdődött a szinódus utáni munka A napokban megjelent a Kalocsa-kecskeméti Főegyházmegye június 20-24. között lezajlott szinódusának dokumentumgyűjteménye. Bábel Balázs érsek elrendelte a benne foglalt határozatok érvényesítését a mindennapi egyházközségi életben. A szinódus elképzeléseinek megvalósítását egy folyamatosan működő bizottság ellenőrzi majd. Farkas László érseki helynök beszélt az Új Ember olvasóinak az egyházmegyei szinódus történetéről, munkájáról. Tapasztalataik minden magyar egyházmegye és közösség számára példa értékűek és tanulságosak lehetnek.
Hosszú, alapos felkészülés A mostani főpásztor elődje, Dankó László érsek 1994-ben hívta össze — a Szentatya szándékának megfelelően — a szinódust az egy esztendővel korábban újjászervezett és megnövelt területű Kalocsa-kecskeméti Főegyházmegyében. Az volt az elképzelése, hogy az egyházmegye egészét bevonja az előkészítő munkába. Ennek sikere érdekében — Bíró László segédpüspök javaslata alapján — a szinódust hat évig tartó alapos felkészülés, helyzetfelmérés előzte meg, melynek során a papság mellett a világi hívek tekintélyes részét is sikerült mozgósítani a helyi egyház megújítására.
A szinódus célkitűzése egy középtávú — tíz-tizenöt évre szóló — lelkipásztori program kidolgozása volt — mondja Farkas László. — Ennek alapirányát meghatározta a papság számának — országos mértékben is jellemző — folyamatos csökkenése. Kiszámították, hogy 2008-ra a jelenleg dolgozó lelkipásztoroknak csak hatvan százaléka lesz szolgálatban. A számok is azt mutatják tehát — mutat rá a helynök —, hogy feltétlenül be kell vonni a világi híveket a pasztorációs munkába. De ezt nemcsak a növekvő paphiány sürgeti, hanem az a zsinat által megfogalmazott gondolat is, miszerint minden Krisztus-hívőnek — keresztségénél fogva — joga és kötelessége részt venni az apostolkodásban.
Ennek az elvnek szép megvalósulását példázza a szinódus „előtörténete”. 1994-től kezdve kéthavonta az esperesi kerületekben, félévenként pedig az egyházmegye északi és déli régiójában tartottak fórumokat, Baján, illetve Kecskeméten. (E két központ kijelölése az áttekinthetőséget, a könnyebb szervezést szolgálta.) A fórumokon az előkészítő munkában részt vevő papok és világi munkatársak megbeszélhették tapasztalataikat, kicserélhették gondolataikat. Idén tavasszal, Csengődön tartották a szinódust megelőző utolsó nagyfórumot, ahol mintegy háromszáz világi hívő volt jelen: az egyházmegye papságának eddigi és leendő lelkipásztori munkatársai. Jelentős részük már elvégezte azt a hároméves tanfolyamot, amelyet plébániai munkatársak képzésére hirdettek meg az egyházmegyében. E csaknem nyolcvan főt számláló csapat tagjaiból kerülnek ki az egyházközségekben szolgáló áldoztatók, lektorok, igeliturgia-vezetők, illetve a képviselő-testületek tagjai. A szinódusi munka iránt érdeklődő hívek nagy száma már önmagában eredmény, de növeli a reményt is, hogy sikerül életre váltani a kitűzött célokat. Hagyományos vallásosság — világiak bekapcsolódása A szinódust megelőző helyzetfelmérés során világossá vált — mondja Farkas László atya —, hogy a lelkipásztori munkára — csakúgy, mint Magyarország bármely részén — mind a mai napig a népegyházi hagyományok jellemzők. Ez azt jelenti, hogy a papság nem az evangelizációt tekinti fő feladatának, hanem a szentségkiszolgáltatást. A hívők „seregére” pedig inkább jellemző a tradicionális, örökölt vallásosság, mint a személyesen vállalt hit szerepe a mindennapokban. Ha a híveket nem készítik fel a keresztény életre, hanem rövid előkészítő hitoktatás után már szentségekhez járulhatnak, nem igazán jutnak el a kereszténység elfogadására, s még kevésbé kapcsolódnak be tevékenyen a közösség életébe. A helyzetfelmérés másik fontos megállapítása az a felismerés volt, hogy a szekularizáció következtében — s ez szintén országos jelenség — egész családok vallástalanodtak el. A helynök szerint gyakori tapasztalat, hogy a családtagok közt vannak vallásosak, de maga a közösség nem az. E tény a családpasztoráció irányába terelte a lelkipásztori programot. A gyermekek hitoktatása önmagában sok esetben azért hatástalan, mert otthoni környezetük nem keresztény, s egy általános iskolás gyermeket a család közreműködése nélkül nemigen lehet kereszténnyé nevelni. A világi hívek bekapcsolása a lelkipásztori munkába, a népegyházi hagyományokkal való szakítás és a családpasztoráció voltak azok a sarokpontok, amelyek meghatározták a szinódusi munkát — mondja Farkas László —, s ezek szellemében fogalmazták meg annak dokumentumait is. Az ebben foglalt lelkipásztori program minden mást az evangelizációnak rendel alá. A Szentatya 1991-es magyarországi látogatása alkalmával hazánkat miszsziós területnek mondta, de hozzátette, ez nem ijedt sóhajtásra ad okot, hanem ösztönzést jelenthet a magyar katolikus egyház munkája számára: újra kell evangelizálni elvallástalanodott népünket. Ennek megvalósításához az egyházmegyében kiemelt szerepet kap a katekumenátus intézményének alkalmazása a lelkipásztori munkában, az egyes korcsoportoknak megfelelően. Hitoktatás és katekumenátus A hitoktatást is a katekumenátus fokozataira építik fel, amelyek egy-egy elérendő célt is jelentenek. A tananyag nem változik, de más lesz az évenkénti beosztása: hordozó keret lesz a katekumenátus, ahogyan ez néhány plébánián már eddig is megvalósult. Az első hittancsoport a „jelöléstől” kezdve négy évet jelent az elsőáldozásig. Előtte egy évvel a gyerekek már szentgyónáshoz járulhatnak. A következő fokozatot a bérmálkozásra készülők csoportja jelenti, akik hat évig tartó előkészületen vesznek részt, legkorábban ötödik osztályos kortól. A folyamatos, alapos előkészülettel igyekeznek felszámolni azt az eddig nem ritka szokást, hogy a bérmálkozással a gyerekek nagy része ünnepélyes búcsút vett az egyháztól — nemcsak az iskolától, hanem a templomtól is „elballagott”. Bábel Balázs érsek határozott kívánsága volt, hogy csak középiskolás kortól lehessen a keresztény nagykorúság szentségéhez járulni. A középiskolások számára olyan csoportokat indítanak, amelyekben a házasságra készítenék fel őket. Ez nem egyszerűen egy „előrehozott” jegyesoktatást vagy tanfolyamot, hanem egy kétéves katekumenátusi folyamatot jelent, amely a házasságra is előkészít. Ha ez tizenhét éves korban elkezdődik, akkor a házasság küszöbére érve már nem felkészületlenek a fiatalok. Nagy baj, ha az egyházi közösség általános iskolás kor után elveszít valakit, és legközelebb csak akkor látják a templomban, amikor házasságkötésre jelentkezik. E korosztály felkészítése és megtartása is fontos része a most megfogalmazott lelkipásztori programnak — mondja az érseki helynök. Eddig azokat a felnőtteket, akik érdeklődtek a keresztény hit iránt, néhány beszélgetés után megkeresztelték, vagy átvették a katolikus egyházba. Ezután az kap hangsúlyt, hogy a keresők ne csupán egy oktatáson vegyenek részt, hanem bekapcsolódjanak az egyházközség életébe, a befogadó közösségek tagjainak segítségével. Közösségek az egyházban Felmerülhet a kérdés, vajon vannak-e ilyen közösségek. Farkas László atya szerint, ha egy-egy plébánián sikerül korosztályonként három-négy olyan vállalkozó hívőt találni, aki részt vesz a csatlakozók segítésében, akkor már megvan a befogadó közösség, amely alkalmas e munkára. Ezek létszáma az idő múlásával természetesen gyarapodhat. A felnőttevangelizáció része az is, hogy meghívják a keresztelésre készülők csoportjába azokat a házaspárokat, akik felmentéssel kötöttek házasságot, mivel az egyik fél nem volt megkeresztelve: hátha most ők is bekapcsolódnak az egyházközség életébe. Az egyházmegye papságának és a világi munkatársaknak a feladata tehát az új evangelizáció. A harmadik évezred küszöbén át kell vezetniük a híveket a tradicionális vallásosságból a tudatosan élt, személyesen vállalt kereszténységbe. E munkát fogja „technikai” szempontból is segíteni a tervezett lelkipásztori centrumok létrehozása. A szinódus által megfogalmazott lelkipásztori program nagyon igényes, és egy ideális állapotot céloz meg. Megvalósítása bizonyára nem lesz könnyű, s éveket vesz majd igénybe. A szinódusi ülések végén — emlékszik vissza az érseki helynök —, Bíró László segédpüspök a következőket mondta a végéhez ért munkáról: „Nagyon szépet álmodtunk. Ugyanakkor csak annak van jövője, aki tud álmodozni.” A jelen lévő Tarjányi Béla biblikus professzor, aki szintén az egyházmegye papja, a segédpüspök szavaira válaszolva elmesélte, hogy amikor tizenöt éves korában a bócsai határban legeltette a jószágot, minden korabeli fiúhoz hasonlóan álmodozott: mi lesz belőle. Akkoriban nem gondolta volna, hogy valaha teológiai professzor lesz. Úgyhogy — fűzte hozzá — csak nyugodtan álmodozzunk... |
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
