A szeretet nem ismer sem időben, sem térben távolságot

Búcsúzik a nyár. Enyhe, kora őszi szeptember reggel van. A nap sugara bearanyozza az őszi színekbe öltözött természetet. Friss tanári diplomámmal ma megyek először tanítani. A budafoki leánypolgári iskolában kezdem meg tanári tevékenységemet. Telve van a lelkem izgalommal, boldogsággal és kíváncsisággal.

Beléptem az osztályomba, az I.-b-be. Harmincöt kislány tekintete fogadott. Szemükben kíváncsiság tükröződött. Szívemet a torkomban éreztem dobogni. Bemutatkoztam. Osztályfőnökük lettem négy éven át. Később lépésről lépésre közelebb kerültünk egymáshoz én, a Mária néni az osztályfőnökük, és a kislányok, akiket mint gyermekeimet szerettem meg. Szeretetem viszonzásra talált. Talán a háború általi izgalom és félelem hozott bennünket közel egymáshoz. Igyekeztem minden percemet velük tölteni. Ha megszólalt a sziréna, futottam velük a közeli borpincébe, s hogy félelmüket el tudjam oszlatni, játszottunk és és körjátékban énekeltünk. Amikor megszólalt a légiriadó elmúlását jelző sziréna hangja, kijöttünk a borpincéből és elképesztő látvány tárult elénk. A Budafokkal szemben levő Weiss Manfréd gyára égbe nyúló lánggal égett. Előfordult, hogy a bomba villanyvezetéket talált el, s így nem egyszer hosszú szakaszt kellet gyalog megtennem, hogy haza érjek.

Igyekeztem gyermekeim lelkébe vidámságot plántálni. Kirándultunk, elmentünk a Kamaraerdőbe. Ragaszkodásuk és szeretetük boldogító érzést keltett szívemben. Vasárnaponként együtt mentünk misére a budafoki plébániatemplomba. Találkoztunk az iskola előtt és a mise után visszakísértem őket az iskolához.

Így telt el négy év. Elérkezett 1944 – a borzalmak éve. Március 19-e, József napja, vasárnapra esett, mint ebben az évben, 2000-ben is. Elindultam hazulról, hogy elkísérjem a kislányokat a vasárnapi misére. A vicinálison észrevettem, hogy Budaörs felett szinte hemzseg az égen a sok repülő. A kocsiban egy középkorú férfi felállt és felkiáltott:Megszálltak bennünket a németek!” Mindenki beszélgetni kezdett, s félelmüket nyilvánították. Elgondolkodtam. Miért csak ilyenkor beszélgetnek az emberek egymással, ha baj van? Miért nem, ha békesség van? Milyen szép lenne, ha az emberek békességben és szeretetben közelebb kerülnének egymáshoz.

Az én lelkemet is rémület fogta el. Elmentem az iskolához a kislányokért és elkísértem őket a templomba, mintha mi sem történt volna. Hazafelé jövet a Duna-parton száguldozva jöttek a német harckocsik, tankok. Véget nem ért a sor. Az emberek álltak, nézték őket megborzadva, majd csoportokba tömörülve tanakodtak, beszélgettek.

Másnap reggel, mint minden nap, elmentem az iskolába. A tantestület tagjai szinte rémülten vették körül az igazgatónkat, aki már megkapta a németek utasítását: április 1-ig be kell fejezni a tanítást, mert szükségük van az iskola épületére. Szívszorongva mentem be az osztályomba és közöltem kislányaimmal, hogy április 1-jén megkapják a bizonyítványukat és elbúcsúzunk egymástól.Istenem” – sóhajtottam magamban. Előttük az élet minden titkával és útvesztőjével. Ki tudja, látom-e még őket valaha?

Eljött április 1-je. A bizonyítványok kiosztása és a búcsúzás napja. Meglepetésemre kaptam tőlük egy emlékkönyvet, amelyben mindegyikük egy-egy lapon búcsúzik el tőlem, fényképpel ellátva. Meghatódottan, könnyes szemmel búcsúztam el tőlük:Nem búcsúzunk. Fogunk még találkozni. De addig is ragyogja be életetek útját Isten sugárzó melegsége! Isten legyen veletek!”

Teltek, múltak az évek. A háború borzalmas éveit átélve elveszítettük egymást. Más iskolába kerültem, férjhez mentem, nevem is, lakcímem is megváltozott. Sokat gondoltam az én budafoki kislányaimra. De jó is lenne velük találkozni! De hogyan? Vajon mi lett velük?

De, mivel a szeretet nem ismer sem időt, sem távolságot, megkerestek. Nem akartam hinni szemeimnek, amikor becsöngettek hozzám. Azóta, lehet nyár vagy tél, eső, jég vagy tikkasztó meleg, minden hónap második szerdáján találkozom velük a fővárosban, az Astoria szállóban. Az idő múlása rajtuk is nyomot hagyott. Most már ők is idős asszonyok, nagymamák. Barátnőkké váltunk. Tegeződünk, de aMária” megszólítás mellett nem marad el anéni” sem. Meghívtak aMária néni” 80. születésnapján a budafoki Promontor étterembe. Megható ünnepséget rendeztek. Kaptam tőlük egy aranyérmetbudafoki kislányok” gravírozással. Az 1944-ben kapott emlékkönyvet minden találkozásra magammal viszem, amelybe minden alkalommal egy-egy kedves bejegyzés kerül.

S most, hogy már bottal járok, a 85. születésnapomat a lakásomhoz közeli Bécsi szelet étterembe ünnepeltük.

Az aranyérem abudafoki kislányok” gravírozással, állandóan a nyakamban függő láncon van, mert a szeretet nem ismer sem térben, sem időben távolságot.

Krajcsikné Pazeller Mária

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu