Uj Ember

2000. augusztus
20-27.
LVI. évf. 34-35. (2717-18.)

Megjelent az Új Ember Magazin augusztusi száma

Főoldal
Beszélgetés az elnökkel
Fenntartás és érdek nélkül
Mádl Ferenc a gyökereiről, jogról, erkölcsről, a magyarok esélyeiről
Három templom
Nagybörzsöny ékessége
Isaszeg földmozdító hite
A világ „közepin”
Kalocsa-Kecskemét
„Nagyon szépet álmodtunk...”
Megkezdődött a szinódus utáni munka
Hittanya a pusztában
Élő múlt
Udvarházból kolostor, kolostorból végvár
Zalavár — múltunk egyik rejtőhelye
Templomok
„Égő” emlékezés
Jubileumi ankét
Régi templomok mai üzenete
Misszió
Menjetek, tanítsatok..., kereszteljetek meg... minden népet (Mt 28,19)
Interjú
A gondviselés nyitja meg az utakat
Beszélgetés Paskai László bíboros-prímással
Idővel kevés magyar papra lesz szükség Nyugaton
Beszélgetés Miklósházy Attila püspökkel
A közoktatás kovásza…
Tanévkezdésre – Keresztény pedagógia Magyarországon - Beszélgetés Farkas István piaristával
Lelkiség
A sziklára építő tanítvány
Elmélkedés a Szent István-napi evangéliumról
Mit tudunk róla és örökségéről
Pieta
A két hét liturgiája
Lélek és élet
Egy doboz antibiotikum
Kemény beszéd?
Elmélkedés az augusztus 27-i evangéliumról
Séta az esztergomi Várhegyen
Horváth István régész-igazgatóval
Érvek vélemények
Az is, hogy Jézus pártus hercegnek született? (1.)
„Minden lehetséges”?
Örökkévaló vagy teremtett?
Jegyzetlap
Fórum
Mit tehetünk mi, katolikusok?
Lelki ismeret
Egy szál vadrózsa
Levél a frontról
Magyar metszetek
Múlt és jelen
Léleképítés a Pilisben
A katolikus sajtó tavaszi találkozójának emlékei
A Korona lilioma
„Vedd el e nép múltját...“
„Örvendezz, királyi város…
Honismereti Akadémia Székesfehérváron
Épülő kapcsolatok
Példa nélküli pillanat
Szent István és Hierotheosz keleti kanonizációja
Kereszténység – kultúra – párbeszéd
Kárpát-medencei médiatalálkozó Szent Márton hegyén
Ökumenikus magyar összefogásért
Ifjúság
Irodalmi és zenei szalon a Vojnovich-Huszár villában
Menyegző, örök szövetség
„Akik készen voltak, bevonultak vele a menyegzőre.” (Mt 25,10)
A szeretet nem ismer sem időben, sem térben távolságot
Az örökkévalóság képmása
Mindennapi kenyerünk
Névnap
A lantzene legyen mindenkié!
Kónya István lantművész koncertjei
Mozaik
Világok világa
„Mailáth“-találkozó
A Szent József-templom ünnepe Csongrádon
Őfelsége kapitánya
Rejtvény
.

 

A szeretet nem ismer sem időben, sem térben távolságot

Búcsúzik a nyár. Enyhe, kora őszi szeptember reggel van. A nap sugara bearanyozza az őszi színekbe öltözött természetet. Friss tanári diplomámmal ma megyek először tanítani. A budafoki leánypolgári iskolában kezdem meg tanári tevékenységemet. Telve van a lelkem izgalommal, boldogsággal és kíváncsisággal.

Beléptem az osztályomba, az I.-b-be. Harmincöt kislány tekintete fogadott. Szemükben kíváncsiság tükröződött. Szívemet a torkomban éreztem dobogni. Bemutatkoztam. Osztályfőnökük lettem négy éven át. Később lépésről lépésre közelebb kerültünk egymáshoz én, a Mária néni az osztályfőnökük, és a kislányok, akiket mint gyermekeimet szerettem meg. Szeretetem viszonzásra talált. Talán a háború általi izgalom és félelem hozott bennünket közel egymáshoz. Igyekeztem minden percemet velük tölteni. Ha megszólalt a sziréna, futottam velük a közeli borpincébe, s hogy félelmüket el tudjam oszlatni, játszottunk és és körjátékban énekeltünk. Amikor megszólalt a légiriadó elmúlását jelző sziréna hangja, kijöttünk a borpincéből és elképesztő látvány tárult elénk. A Budafokkal szemben levő Weiss Manfréd gyára égbe nyúló lánggal égett. Előfordult, hogy a bomba villanyvezetéket talált el, s így nem egyszer hosszú szakaszt kellet gyalog megtennem, hogy haza érjek.

Igyekeztem gyermekeim lelkébe vidámságot plántálni. Kirándultunk, elmentünk a Kamaraerdőbe. Ragaszkodásuk és szeretetük boldogító érzést keltett szívemben. Vasárnaponként együtt mentünk misére a budafoki plébániatemplomba. Találkoztunk az iskola előtt és a mise után visszakísértem őket az iskolához.

Így telt el négy év. Elérkezett 1944 – a borzalmak éve. Március 19-e, József napja, vasárnapra esett, mint ebben az évben, 2000-ben is. Elindultam hazulról, hogy elkísérjem a kislányokat a vasárnapi misére. A vicinálison észrevettem, hogy Budaörs felett szinte hemzseg az égen a sok repülő. A kocsiban egy középkorú férfi felállt és felkiáltott:Megszálltak bennünket a németek!” Mindenki beszélgetni kezdett, s félelmüket nyilvánították. Elgondolkodtam. Miért csak ilyenkor beszélgetnek az emberek egymással, ha baj van? Miért nem, ha békesség van? Milyen szép lenne, ha az emberek békességben és szeretetben közelebb kerülnének egymáshoz.

Az én lelkemet is rémület fogta el. Elmentem az iskolához a kislányokért és elkísértem őket a templomba, mintha mi sem történt volna. Hazafelé jövet a Duna-parton száguldozva jöttek a német harckocsik, tankok. Véget nem ért a sor. Az emberek álltak, nézték őket megborzadva, majd csoportokba tömörülve tanakodtak, beszélgettek.

Másnap reggel, mint minden nap, elmentem az iskolába. A tantestület tagjai szinte rémülten vették körül az igazgatónkat, aki már megkapta a németek utasítását: április 1-ig be kell fejezni a tanítást, mert szükségük van az iskola épületére. Szívszorongva mentem be az osztályomba és közöltem kislányaimmal, hogy április 1-jén megkapják a bizonyítványukat és elbúcsúzunk egymástól.Istenem” – sóhajtottam magamban. Előttük az élet minden titkával és útvesztőjével. Ki tudja, látom-e még őket valaha?

Eljött április 1-je. A bizonyítványok kiosztása és a búcsúzás napja. Meglepetésemre kaptam tőlük egy emlékkönyvet, amelyben mindegyikük egy-egy lapon búcsúzik el tőlem, fényképpel ellátva. Meghatódottan, könnyes szemmel búcsúztam el tőlük:Nem búcsúzunk. Fogunk még találkozni. De addig is ragyogja be életetek útját Isten sugárzó melegsége! Isten legyen veletek!”

Teltek, múltak az évek. A háború borzalmas éveit átélve elveszítettük egymást. Más iskolába kerültem, férjhez mentem, nevem is, lakcímem is megváltozott. Sokat gondoltam az én budafoki kislányaimra. De jó is lenne velük találkozni! De hogyan? Vajon mi lett velük?

De, mivel a szeretet nem ismer sem időt, sem távolságot, megkerestek. Nem akartam hinni szemeimnek, amikor becsöngettek hozzám. Azóta, lehet nyár vagy tél, eső, jég vagy tikkasztó meleg, minden hónap második szerdáján találkozom velük a fővárosban, az Astoria szállóban. Az idő múlása rajtuk is nyomot hagyott. Most már ők is idős asszonyok, nagymamák. Barátnőkké váltunk. Tegeződünk, de aMária” megszólítás mellett nem marad el anéni” sem. Meghívtak aMária néni” 80. születésnapján a budafoki Promontor étterembe. Megható ünnepséget rendeztek. Kaptam tőlük egy aranyérmetbudafoki kislányok” gravírozással. Az 1944-ben kapott emlékkönyvet minden találkozásra magammal viszem, amelybe minden alkalommal egy-egy kedves bejegyzés kerül.

S most, hogy már bottal járok, a 85. születésnapomat a lakásomhoz közeli Bécsi szelet étterembe ünnepeltük.

Az aranyérem abudafoki kislányok” gravírozással, állandóan a nyakamban függő láncon van, mert a szeretet nem ismer sem térben, sem időben távolságot.

Krajcsikné Pazeller Mária

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu