Idővel kevés magyar papra lesz szükség Nyugaton

Beszélgetés Miklósházy Attila püspökkel

Miklósházy Attila Diósgyőrben született, középosztálybeli családból. A miskolci katolikus gimnázium hetedikes diákjaként 1948. március 15-én, a foradalom századik évfordulóján beszédet mondott a város ifjúsága előtt. Elvitték a rendőrök, majd néhány hét múlva kizárták Felső-Magyarország összes középiskolájából. Már korábban is gondolt rá, ez csak az utolsó lökést adta az érlelődő elhatározásnak: 1949-ben belépett a jezsuita rendbe.

Egy évet töltött a Manrézában, miközben sorra tartóztatták le az egymást fölváltó novíciusmestereket. 1950 májusában az ÁVH lefoglalta az épületet, előbb a szegedi rendházba, majd egy jászberényi kényszer-tartózkodási helyre kerültek. Néhány hét után mintegy harminc novíciustársával együtt megszökött. Időközben létrejött a püspöki kar és az állam között a megegyezésnek nevezett — valójában kikényszerített — egyezség, amelynek értelmében szeptembertől egyházmegyei papneveldékben folytathatták teológiai tanulmányaikat. Miklósházy Attila a Központi Szemináriumban töltött két évet, aztán innen is távoznia kellett. A Szent István Kórházban lett műtős, majd behívták katonának. Leszerelés után visszatért a kórházba, és titokban folytatta tanulmányait, letette első szerzetesi fogadalmát. 1956-ban elöljárói külföldre küldték.

Ausztriába, majd Németországba került, Bécsben két évig nevelőtanár volt egy intézetben. 1959-ben érkezett Kanadába, 1963-ban szentelték pappá. Hamarosan Rómába ment, ahol 1967-ben szerzett teológiai doktorátust. Kanadába visszatérve Torontóban előbb a rendi főiskolán, majd a Szent Mihály Egyetemen tanított, később emellett a Szent Ágoston Szeminárium dékánja lett. 1989 augusztusában az emigráns magyarok püspökévé nevezte ki a pápa.

— A világ bármely részén élő emigráns, tehát országukat elhagyott, elhagyni kényszerült magyarokhoz. A Trianon által elszakított országrészek magyarságára tehát nem vonatkozik a megbízatásom.

Hogyan látott munkához a külföldi magyarok új püspöke?

— Elődöm, Irányi László püspök halála után két évvel kaptam a kinevezést. Jegyzékeket, iratokat nemigen találtam: első dolgom az volt, hogy földerítsem, hányan és hol vannak azok az emberek, akiket a pápa a gondjaimra bízott.

Körülbelül másfél millió magyar él a világon szétszóródva — kétharmad részük lehet katolikus. Ennek az egymilliónak mintegy tizenöt százaléka mondható vallását gyakorlónak: ők járnak rendszeresen templomba, fizetik az egyházi hozzájárulást. Ezek persze csak becsült adatok. Nehéz akár csak megközelítőleg pontos számot mondani, mert előbb azt kell tisztázni: kit tekintünk magyarnak.

Ezt sokan sokféleképp próbálták már meghatározni. Legtöbben azt vallják: az, aki többé-kevésbé épségben megőrizte magyar anyanyelvét.

— Mindszenty bíboros is nagy súlyt helyezett erre: a világ magyarságát látogatva mindenütt azt kötötte a hívek lelkére: tanítsák a gyerekeket is magyarul. Az én fájdalmas tapasztalatom szerint a világon szétszóródott magyarság (tehát a magyarul beszélő szülők) gyerekeinek öt százaléka tud csak az anyanyelvén. Ezt a tényt nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Ezek a gyerekek is kötődnek azonban a magyarsághoz, az óhazához. Hiba, sőt bizonyos öncsonkítás volna, ha nyelvtudásuk híján „leírnánk” őket. Én azt vallom: az magyar, aki annak tartja magát, aki érdeklődik a gyökerei iránt.

Egy megyéspüspök nagyjából ismeri hívei számát, pontosan tudja, hány papja van. Ön — a külföldi magyarok püspökeként — ezt nem mondhatja el magáról...

— Ennek az az oka, hogy ilyen jellegű püspöki megbízatásokra korábban nemigen volt szükség. Régebben is voltak nagy kivándorlási hullámok, de az anyaországok igyekeztek valami módon gondoskodni a maguk emigránsairól. A második világháborút követően leeresztett vasfüggöny, a világ két részre szakadása ezt lehetetlenné tette. Idővel a Szentszék igyekezett gondoskodni a Szovjetunió által megszállt országok külföldre került katolikusairól, a szlovákok, lengyelek, litvánok és a többi nemzetiségek számára kineveztek egy-egy — ugyancsak emigráns — papot püspökké.

Az Ön egyetlen elődje, Irányi László 1983-ban lett püspök. A többi nemzetiségek is ilyen későn kaptak főpásztort?

— Ők valamivel korábban. De a mieink se voltak egészen árvák: Zágon István és Mester István Rómában élő papok kaptak megbízást az emigránsok pasztorálására. Ausztria területén Stephan László eisenstadti megyéspüspök látott el ugyancsak ilyen feladatot. Mindszenty hercegprímás, miután kikerült Nyugatra, lényegében ilyen munkát végzett: lelkiismereti kötelességét teljesítve, külön megbízatás nélkül.

Ön kapott megbízatást, de van-e hozzá joghatósága?

— Nincs. A megbízás szó szerint így szól: „assistentia spiritualis emigratorum”, az emigráns magyarokat kell segítenem abban, hogy megmaradjanak hitükben. A területileg illetékes püspöknek van fölöttük joghatósága. Amikor látogatom a magyar híveket, először a főpásztort keresem fel, tőle kérek engedélyt. Ez majdnem formális, hiszen mindig örömmel fogadnak, segítenek, amiben tudnak.

Hány magyar pap működik emigrációban?

— Háromévenként kiadom a külföldön élő magyar és magyarul beszélő papok névtárát, a legutóbbi 375 nevet és címet tartalmaz. Többségük öreg. Százan dolgoznak teljes munkaidejükben a magyar pasztorációban, további ötvenen „besegítenek”, a többiek nyugdíjasok, vagy az adott ország „saját” híveit pasztorálják.

Van-e papi utánpótlás az emigrációban? Mi idehaza egyről tudunk...

— Ennyi van. A fiatalembert Androvics Tamásnak hívják, szülei a Felvidékről származtak el, ő már Kanadában született, szépen tud magyarul, most, a Központi Szemináriumban tanul, és vissza fog jönni külföldi szolgálatra. Magyarországról, ahol ugyancsak paphiány van, nem szívesen kérnék papot.

Nem könnyű szolgálat ez, aki nem tudja jól a kinti nyelvet, az igen magányos is lehet, missziós lelkületre is szükség van: utána kell menni a bárányoknak... A magyar pasztorációban dolgozó papok teljes ellátását a szolgálatukat igénylő híveknek kell fedezniük. Csak Németország és Ausztria a kivétel, ott az egyház elismeri a magyar plébániákat, tehát fizetést kapnak a papok. A római rendelkezés úgy szól, hogy a megyéspüspöknek gondoskodnia kell arról, hogy a területén élő nemzetiségi csoportoknak legyen papjuk — ha annak létfeltételeit biztosítani tudják.

Nem aggódik a jövő miatt?

— Bérmálási útjaimon többnyire az adott ország nyelvén kell prédikálnom: a magyar énekeket még csak értik valahogy a gyerekek, de a beszédet már nem. Mivel a külföldi magyar szülők gyerekei közül minden huszadik ért csak jól az anyanyelvén: idővel sajnos nem sok magyar papra lesz szükség Nyugaton. Ez az irány aligha megváltoztatható.

Az amerikai és kanadai magyar egyházközségek, iskolák és a cserkészmozgalom a tömeges kivándorlás időszakában nagyon sokat tettek a magyarság megőrzéséért. Vannak, akik azt szeretnék, ha ma is magyar iskolába járnának a gyerekek. Ami akkor lehetséges volt, amikor még egy tömbben éltek sokan, az ma már többnyire illúzió. Az emberek szétköltöztek, folyamatosan fogyunk is: egyre kevesebb magyar iskolát és plébániát tudunk fenntartani. Én különben is ellene vagyok annak, hogy gettóba zárkózzunk. Tudomásul kell vennünk, hogy Amerikában vagy bárhol másutt az emigránsok nem tudnak „kis Magyarországot” csinálni. Aki — önszántából vagy kényszerűségből — az emigrációt választotta, annak lassan integrálódnia kell az ottani társadalomba.

Integrálódni vagy beolvadni?

— Integrálódni. Ami annyit jelent: a gyerekek az iskolában már az új haza nyelvét tanulják, annak szokásait veszik fel. Barátaik egy része már bizonyosan a többség köréből kerül ki, sokan közülük választanak párt maguknak, az ő gyermeküknek már valószínűleg nem a magyar lesz az anyanyelve. Azt remélem tőlük, hogy megtartják magyar öntudatukat, becsülik gyökereiket, ha a nyelvet már nem is beszélik. Legalább idegen nyelven el tudják mondani, miért büszkék magyar származásukra.

Azt akarja mondani, Püspök Úr, hogy szinte minden hiába: az emigráció harmadik-ötödik nemzedéke számára már csak egy szép emlék lesz a saját magyarsága?

— Felfogásom — és élettapasztalatom — szerint „amerikai magyar” identitás is van. Az az ember ilyen, aki büszke rá, hogy az ősei innen származtak el, ismeri történelmét és kultúráját, szívesen jön Magyarországra, ha nem is kíván hazatelepülni.

Az integrálódás azt is jelenti, hogy az ember részt vesz annak a közösségnek az életében, amelyet új hazájául választott vagy választani kényszerült. Ha realistán szemléljük a jelenséget, látnunk kell, hogy az idő a beolvadásnak dolgozik, és mindig a többség olvasztja be a kisebbséget. Aki számára az a legelsőrendű érték, hogy gyermekei és unokái is magyarok maradjanak, az maradjon otthon vagy települjön haza. Ma már megteheti.

Hogyan látja a külföldi és az anyaországi magyarság kapcsolatát? Nagy remények fogalmazódtak meg 1989-90 táján, hogyan lehetne őket bekapcsolni Magyarország fölemelkedésébe. Úgy tűnik, ez nem sikerült anynyira, mint szerettük volna. Csak illúzió volt, hogy gazdasági értelemben segítsenek, és szerephez jussanak a hazai ügyekben?

— Úgy látom, hogy aki tudott, az segített és segít is. Most nem Soros Györgyre gondolok... Vannak vállalkozók, akik munkahelyeket teremtő, jó vállalkozásokba kezdtek Magyarországon. Nagyon sokan segítettek egyénileg: családtagjaikon, adakoztak a régi templom javára és így tovább. A politikai életben való részvételünket illetően azonban óvatos volnék. Nem ismerjük ugyanis elég mélyen a mai magyar valóságot. Nem hiszem, hogy helyes volna választójogot adni azoknak, akik nem viselik a választás kockázatát.

A mai magyar kormány láthatóan tenni akar a külföldi magyarság identitásának megőrzéséért. Bár nem ez az Ön tiszte: tudna tanácsot adni?

— Nemrég járt Torontóban Orbán Viktor miniszterelnök, akkor volt alkalmam beszélgetni vele és munkatársaival ezekről a kérdésekről. Szeretném, ha magyarságtudatunk őrzésében segítenének minket. Jó volna, ha a magyar történelemről és kultúráról íródnának olyan könyvek, amelyek világnyelvekre fordítva az anyanyelvüket már nem értő magyar származásúak számára nem egy idegen országként, hanem óhazaként tudnák bemutatni Magyarországot.

A 2000., jubileumi év a magyar millennium esztendeje is. Mit mond ez a külföldi katolikus magyarságnak?

— Lelkiekben nyilván többet, mint az egyházi rendezvények szintjén. Mindez persze a hívek és a papok buzgóságán is múlik. Mert nagyon nehéz a szokásos lelkipásztori teendőkön túl feladatokat vállalniuk papjainknak. A magyar emigránsok lelkipásztori ellátása szinte mindenütt szórványpasztorációt jelent. Amelyik városban van magyar pap, az onnan nyolc-tíz másik településre járva keresi föl híveit, jó, ha havonta egyszer találkozik velük. Elvégzi a legszükségesebb feladatokat, és rohannia kell tovább. Amerikában és Ausztráliában a hatalmas távolságok nehezítik az egyesületi-közösségi életet.

És ez a jövőben nyilván még nehezebb lesz...

— Minden jel arra vall. Mondok egy példát: Buffalóban nemrégiben meghalt a magyar plébános, a Szent Erzsébet-templom vezetését egy lengyel pap vette át. A vasárnapi misét az ottani egyetemen tanító, idős jezsuita mondja magyarul. A jövő az lesz, hogy angolul mondja a misét egy amerikai pap, a hívek magyarul énekelnek, és olvassák a szentleckét — ha van erre vállalkozó, alkalmas ember. Fontos, hogy legyen valaki, aki összefogja a pásztor nélkül maradt közösséget. A civilek aktívabb bekapcsolására nálunk még nagyobb szükség van, mint az anyaországban. Diakónusok szolgálatba állítására csak elvétve gondolhatunk: kiképzésük hosszú időt vesz igénybe; az egyedülálló papok fizetését se könnyű a híveknek összeadniuk, egy családos diakónus megélhetését biztosítani még sokkal nehezebb volna. A csak magyar hívekkel foglalkozó papoknak is fokozatosan integrálódniuk kell: az egyházmegyében plébánosi szolgálatot vállalva, amellett tudják csak ellátni magyar híveiket.

Püspök úr feladata az, hogy látogassa a világon szétszórt magyar katolikusokat. Ha már szó esett a pénzről: miből fedezi az utazásait? Egyáltalán honnan kapja jövedelmét a külföldi magyarok püspöke?

— Mint püspöknek se hatalmam, se jövedelmem nincs. Néhány éve még a tanári fizetésemből éltem, ma pedig a nyugdíjamból. Kapok adományokat, amelyek többé-kevésbé fedezik az utazásaim költségeit.

Ez nem mehet így soká...

— Ez átmeneti állapot, és azt hiszem, ebben a formájában a tisztségem is átmeneti jellegű. Engem még a politikai változások előtt neveztek ki. 1990 után erre aligha került volna sor. Azt hiszem, ezt a feladatot most már Magyarországról kellene ellátni.

Már sokszor meghúzták a vészharangot a magyar emigráció fölött, és még mindig vagyunk. A külföldi magyarság valóban gyorsan fogy. Sok helyen meg fog szűnni a magyar plébánia, meg fog halni az emigráns magyar pap. Európa és a világ tíz-tizenöt nagyvárosában ugyanakkor fenn kellene tartani, vagy létre kellene hozni a magyar katolikus missziót, hiszen a politikai emigráció eltűnik ugyan, de vannak-lesznek magyarok külföldön: diákok, üzletemberek, diplomaták, vendégmunkások. Nekik is kell bizonyos kötődési lehetőség. De ezeket a katolikus missziókat már otthonról kell megszervezni, és hazai pénzen lehet csak fönntartani.

Kipke Tamás

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu