Gyalázat, de irtózom a kórház gondolatától is. Gyalázat, mert a feleségem orvos, az volt — legendás — apósom, sógornőm, barátaim közül jó néhány. Okom nincs rá, hiszen amikor a gyógyító intézménybe kényszerültem, szeretettel és gondoskodva jártak-keltek körülöttem, meg is gyógyítottak, onnan is begyűjtöttem igaz barátot. A kórház mégis megriaszt. Csodálom azokat, akik lelkesen benntartatják magukat, s olyan biztonsággal mozognak a folyosókon, mint egy szanatórium lakói. Rosszul leszek az éter szagától, s lelki szemem előtt újra meg újra feltűnik apám, amint ágyával együtt száll a levegőben. Másvalakinek kellett a hely, őt kirakták a szobából.

D-t mégis illett fölkeresnem. Annyi jót tett velem, oly sokat köszönhetek neki, hogy le kellett vetkőznöm ostoba szorongásomat. Látni akar, üzente, szüksége van rám.

Nem mondhatnám, hogy tüstént megtaláltam. Fel-alá kóvályogtam, hátha találok valakit, aki majd megmondja, melyik szobában (teremben?) lelem. De a folyosók üresek voltak, néha-néha tűnt elő egy beteg háziköntösben vagy csíkos pizsamában, mint a rabok. Belestem a nyitott ajtókon, hátha megpillantom szépen gondozott, középen elválasztott fekete haját, füleltem, nem hallom-e öblös nevetését, de csak sóhajokat, nyögéseket hallottam. Az egyik kórteremben, ahol egy borostás férfiú épp egy pálinkásüveg tartalmával ismerkedett, felirat hirdette, dohányozni csak a kertben lehet, szeszes italt behozni pedig nem szabad. A fogyasztását nem tilalmazta az írás.

„Tudja, egyre kevesebben vagyunk” — mondta a nővér. A jeges leheletet árasztó épületben malaclopót kerített magára. „Most hárman maradtunk éjszakára.”

Így találtam meg D-t. Sápadtan, apatikusan feküdt. Feje oldalt csúszott, máskor rendezett fürtjei gondozatlanul hullottak verítékes homlokára. Láttomra mintha elmosolyodott volna. De dörgő nevetésére hiába vártam.

„Várj, megigazítom a párnádat.” Legyintett, mint akinek teljesen mindegy, mekkora szöget zár be a teste és a nyaka. Amikor feljebb tuszkoltam, köszönetül megszorította a csuklómat.

Ültünk. Egy idő után ugyanis azt kérte, ültessem föl. Én az ágya szélére kuporodtam. A lepedőn piros folt volt, valamelyik leves maradéka. Ebédje még érintetlen volt, piros lé, rizs, rajta valami húscafat. „Takarékoskodni kell” — suttogta, kérdő tekintetem láttán.

Közben a vacsoráját is beadták. Szelet párizsi, vékonyka sajt, zsömle. „Fényűzés” — mormolta, a sápatag, életunt zsömlére mutatva. D. és a párizsi. Összeborzadtam a gondolatára is.

A borotvájával tehetetlenkedtem. Sohasem használtam villanyborotvát, rettegtem, hogy felsebzem a bőrét, mely olyan volt, mint a pergamen. Homlokán végigfuttattam a nedves szivacsot, nem kis küzdelem árán pizsamáját is megcseréltem. „Majd a lányom kimossa, dobd csak a többi közé.” Régen látogathatták.

Az irodalom, amelynek kérdéseibe oly lelkesen vetette bele magát, nem érdekelte. Amikor a legújabb regényszenzációt említettem, szeme se rebbent. A betegsége tüneteit, majd kirobbanását ecsetelte egyre lelkesebben. A kórházról egyetlen rossz szava sem volt, ugyanazt mondta, amit a nővér: kevesen vannak. „Kicsi a pénz” — kacsintott. Most a régi D-t láttam viszont. De aztán összeszorult a szívem. Közelhajolt hozzám, térdemre tette a kezét, aggodalmasan körülpislantott, mint aki azt akarja, hogy a falak se hallják, amit most mondani akar. Sebesen lökte ki magából a szavakat: „Öregem, egy nagy kérésem volna. Tudom, gyógyszereket szedsz. Ha van otthon egy doboz antibiotikumod, hozd be!” Elképedésemet látva hozzátette: „A főorvos marha rendes. De túllépte a gyógyszerkeretet. Nem akarom nehezebb helyzetbe hozni. Olyan kínos könyörögnie. A csőd, öregem, a csőd. Most kecmeregnek kifelé. Spórolni kell a drága gyógyszerekkel. Ha megkapom a kritikámért a pénzt, kifizetem. De sürgősen kellene.” És még egy zaklatott mondat: „Ugye megteszed?”

Másnap bevittem az antibiotikumot. Hálás mosollyal nyugtázta, mint aki a gyógyulás útjára lépett. Vizet töltöttem a poharába, megvártam, amíg lenyeli a pirulát. „Este még egyet kell.” Bólintott és visszafeküdt. A folyosó most élénkebb volt. Kezdődött a nagyvizit.