Ünnepel az ország: 1000 éve öltöttük magunkra Krisztus jegyesének, az egyháznak menyegzői ruháját. A Vőlegény oldalán a kereszténység bástyája lettünk, és súlyos bűneink ellenére kiálltuk érte a próbát. Az ő irgalmából itt vagyunk.

Szent István napján ünnepélyes menetben vonul a menyegzői sereg. Fölösleges parádé? Épp lehet az is. De lehet az örök kötés megújításának nagy alkalma is.

Úgy van ez, mint a házasságkötéssel. Van, aki a parádé kedvéért tart templomban esküvőt, s a pompás ruha szennyes belsőt takar. A kimondott szó egy a sok közül, akárcsak maga a kapcsolat. De ezért nem a házasságkötés szertartása a felelős. A menyegző alkalmas forma, s rajtunk múlik, milyen lélekkel töltjük meg.

Felzendülnek az orgonán a bevonulás diadalmas hangjai. Elöl vonul az édesanya, karján vőlegény fiával. Utána a család, majd végül, ünnepélyes lassúsággal az édesapa vezeti be lányát, a várva-várt menyasszonyt a násznép szeretetteljes tekintetétől követve. Mi szülők, az Isten oltáránál átadjuk a Teremtőnek életünk érett gyümölcsét, s vele minden örömet, bánatot. Azért, hogy kifejezzük: nem a miénk többé a gyermek. Kezébe adjuk annak, akitől kaptuk.

Azért van ez a forma, hogy a két fiatal Isten és ember előtt egész életét vihesse az oltárra. A mennyegzői öltözet képe a belső tisztaságnak. Mint Istennek hozott hibátlan felajánlás. Szívük egyet szeret, senki más nem kell nekik, csak az az egy, aki az oltárnál mellettük áll. A Teremtő elfogadja őket, s a kettőből újat, oszthatatlan egyet alkot. Befogadja őket a Szentháromság egységének titkába, az életet termő, túlcsorduló szeretet áradásába.

Első szent királyunk Isten elé vezette népét, Krisztus jegyesének, az egyháznak fehér ruháját adta rá. Más isten nem kellett neki és népének, csak ez az egyetlen, az igazi. (Ó, ha egészen így lett volna!). Ezer év távolából is jobbján vezet az örök szövetség megújítására.

Erre szolgál a körmenet.

Vajon mi igazán vele megyünk? Nem kacérkodunk vérszomjas új pogány istenekkel, s megtagadott ősi kultuszainkkal?

Ilyenkor nyáron alkalmunk van végiglátogatni az ország más-más részében lakó szeretteinket. Mit hallunk? – A faluban két éve nem volt lakodalom, keresztelő csak egy, temetés negyven. Aztán, mint visszhangot, ugyanezt halljuk az ország minden sarkából.

Vágtat a vonat a hegyek alján. A sínek mellett kilométeres hosszúságban borít el mindent a liánok áthatolhatatlan szövevénye. Arról hogy nemrég még gyümölcsös volt itt, csak a liánok alatt itt-ott kivillanó hullott alma árulkodik. Másutt, történelmi borvidéken embermagasságú dudva.

A tatárok pusztítottak? A török most vonult el? Elnéptelenedett a vidék…

Jaj nekünk, mert az anyaméhben dúl a háború. Erőszakmentességet hangoztatunk, s a legártatlanabbakat lemészároljuk. Hamis kötések és hűtlen szövetségek romjai alá temetődnek a megszületett gyermekek. Bizony, pogányok dúlják a hazát. Magunk vagyunk azok.

Szent István népe! Elfogadod-e a gyermekeket, akikkel Isten megajándékozza szövetségeteket?

Jézus Krisztus, aki eljöttél, hogy hirdesd az Úr kegyelmének esztendejét, vezess minket őszinte megtérésre, hogy gyászos öltözetben te előtted sirassuk meg bűneinket! Teremts belőlünk újat: hadd legyünk tiszták, hősök, szentek, a te jegyesedhez méltók! Öltöztess fehérbe! Legyen ez a felvonulás alkalmas formája a teljes szívből hozzád fordulásunknak, az igaz tartalomnak. Amen.

Nényei Gáborné