|
Sediánszky János Magyar metszetek Ó, azok a hatvanas évek… A Balaton partján még egysínű a vasút. Átvágunk rajta, déli hőségben, útban a strand felé. Jobbra és balra kémlelünk, vigyázva: csönd és mozdulatlanság, megállt a levegő is. Senki sem lát, semmi sem fenyeget, meztelen talppal a sínre lépek. Elindulok, kitárt karral, izzó fémszalagon lebegő kötéltáncos. Perzsel a Nap, verejtékcseppek hullanak a szempillámra. Prizmáikon megtörnek, darabokra hullanak a tárgyak, a gyermekkori káprázat újraéled: kamaszként, egy szál vasúti sín, bárhol gyalogolsz mellette, vagy egyensúlyozol a tetején, az égbe kilőtt ezüstnyíl. Kalandra csábít, soha nem volt tájak üzenetével hív és ingerel. Felnőttként egy vasútvonal mindig adott állomásnévvel zárul, s minél meszszebb utazol a világban, annál közelebb van a vége. *A víz szegélyén ülök: mint fénylő, meleg emberi szem domborodik, tele erővel, sejtelemmel. A szárazföldön szellő se rebben, a hatalmas, áttetsző tábla mégis hullámokat vet a partra, suhogásuk olyan, mint régi teknőkben nagymosáskor a ruhacsapkodás. Részegen dülöngél tőlük egy lehorgonyzott, vászonszárnyaitól megfosztott, kimustrált víziteknő. Megjelenik a Nap vörös golyója, s ahogy a Földdel még inkább feléje fordulunk, az üres árbocok, hajlongó nádak, festetlen fapallók sorban felragyognak. A túlparti, fénybe borult dombokig felszikrázik a tó háta, egyetlen villogó, elhajított pajzs. Aranyfonatú szandálban, illatárban érkeznek a szállodákba a felszolgáló- és konyhalányok, kék munkaköpenyes takarítóasszonyok locsolnak, mossák a teraszokat. Teherkocsikról ládákat raknak le a mindenes áruházhoz, öntözőkocsi permetezi az aszfaltot, kukáskocsi vonul háztól házig. A Reisebüro Moll autóbusza éppen kiköt Tübingenből, egy megrakott Volvo indul vissza Svédországba. A szállók előtt áramvonalas kocsimárkák vetélkednek, karoszszériájukon korunk címerei: a háromágú Mercedes-villa, a BMW kék-fehér karikás négyszöge, a Peugeot csillogó oroszlánja. Sürgés-forgás, tányérsapkás portások, a vendégek izzadtan, vörösen, kurtán lobogó gatyaszárban. Az idény megkezdődött. *Ájultan hever a siófoki strand. A járkálók árnyékai végigszállnak a csupasz, elalélt testeken, mintha helikopter repülné be őket. Fejkendős, idős nénike tévedt be ide, mint egy félmeztelen, elkábított orfeumba. Dudoros, kérges lábával áll a vízben, egy kidöntött nyárfa megszakadt gyökereinél. Ezüst levélkék libegnek körülötte, akár a sztaniolpapír, homok és kavicshordalék az ülőkéje. Előrebámul, tenyerével ellenzőt formálva: a tavon, egy szarvasbogár alakú motoros vontatókötélen, vízisíző lány robog, feszesen hátradőlve, a szomszéd szállodából. Az öreg egyet biceg, mintha közelebb lépne, köténye szegélyét feljebb húzza, meg ne nedvesedjék. A vékony lábszár árulkodóan világít: nem érte a Nap, nem mosta magasabban a Balaton soha, még ha mellette született és hal is meg. Vetkőzésre, fürdőzésre nem gondolt a nádfedeles házakban még senki, csak a lepattogzott lavórban áztatta meg esténként korán csomós, karcolásos lábát, a lesüllyedt bokákat, a föld a talpán, az örökös tapadástól, hamar a bőr új rétegének tetszett. - Én biztosan fenn se maradnék – mereng el –, nem tanultam én úszni, csak gyomlálni, kapálni, sebtében tüzet rakni. Az meg ott siklik, erősen, szabadon, nyomában felhasad a víz, mint a forradás, most egy fiú is kerül mögéje, együtt kergetőznek. Aki ezt megteszi, nem félhet semmitől – csügged le a ráncos, összezsugorodott fej –, én meg mennyit rettegtem, kínlódtam életemben, amíg ez lettem, sötét leplekbe burkolt, kába öregasszony. Ülök naphosszat csak odahaza a sámlin, a leanderbokor mellett, reggel már bóbiskolva, már nem is nyitom-csukom a kaput, mint hajdanában, embernek, állatnak, szekereknek. Nem, ő nem hajolhatott soha ilyen büszkén hátra, mindig csak előre, ahogy kívánta az ültetés, gallyszedés, mosás, olykor egy kézfogás, a sorsa minden szertartása. Bókol, mereven, egyre mélyebben, az ölébe, nem látja már a lányt, aki a starthelyhez visszatér, s az elmerülés után felkapaszkodik az ingó fadeszkákra. Lecsatolja a zömök, széles talpú síket, a szoros gumisapkát, s nevetve, zihálva rázza ki alóla hosszú, csapzott haját, amíg el nem tűnik a köréje fonódó férfivállak sűrűjében. *Keréknyom-ösvény vezet a házig: eklektikus villa, faragott, vadszőlős verandával, vén fenyő, gesztenye és hárs, örökzöld bokrok nyírt paragrafusai az udvarában. Fehér-piros kőkockák konganak a hosszú, frissen meszelt tornácon. Már villany van, vízvezeték és fürdőszoba. De a sublótokon, asztalokon még gyertyatartók, két ezüstkarú is, késő empire bútorok a tág, hűvös szobákban. Az ablakhoz lépek: a zsalugáter táguló réseiben évtizedeken surran át a Nap, mint a tolvajlámpás. Egy ingaóra villan, a szekrényeken befőtt, a falon a háziak amatőr vízfestményei, hosszúszoknyás, keménygalléros, megbarnult csoportképei. Egy polcról ódon kötésű könyvet emelek le: német-magyar szótár 1818-ból. Százéves papírfoszlány hullik ki belőle: orvosdiák jegyzete, megsárgult tintaírással, a pajzsmirigyről. A tudós Cholnokyak nyaralója volt ez, egy család múltja árad minden zugából, egy tájé, egy kultúráé. Megállok a lekoptatott lépcsőfokokon: a messzi tóra látni, vékony, fehér templomtornyok, mint a libák nyakai, felelgetnek egymásnak: Alsóörs, Lovas, Paloznak, Csopak. Egy kis emelkedőn az arácsi temető. Hirtelen domb az útkanyarban, mint egy hullámvetés. Néma, mozdulatlan hőségben járkálok benne, mandula- és akácágak alatt. Micsoda kimart, megbillent, félkörös sírkövek, amilyenekre egykor a tízparancsolatot írták! 1849-ben halt meg,e sír zárja e tizenhétéves leányzót”, azaz azerénydús hölgyet”, egy másiktekintetes, nemes vitézlő” Kenessey táblabíró urat, aki a francia forradalom évében született, s meghalt 1825-ben, a Zalán futása és az Akadémia alapításának esztendejében. Harminchat évesen… járt-kelt azokon az akvarelleken, amelyek a füredi múzeumban a vidéket mutatják, a XIX. század elején, a Kerek-templom még üres környékével, a csenevész első fasorokkal. Talán részt vett az insurrectióban Napóleon ellen, talán omlatag lelkű volt, álomszemű, fekete atillában, Horatius és Berzsenyi verseivel a hóna alatt… talán erőszakosan szeretett és botoztatott. Tülkölés ráz fel, egy német turista kiált fel hozzám a volánja mellől. Fején gyöngypárta, az izzadtság vízcseppjei. Nehezen igazítom el, rossz irányba tévedt: hadonászva a Koloska csárdát keresi. |
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|