Olyan is a beszédünk. Leltároz, de nem ragad meg. Lehetőleg sémák szerint számol be. Ismételget színesen, de lélektelenül. Mintha minden a legnagyobb rendben volna. Nem igaz. Semmi sincs rendben. Még talán ezt is lehet mondani: soha nincs semmi rendben, mert nem is lehet. De ez nem mentség számunkra. A legkülönbözőbb bajaink, előítéleteink és szenvedéseink mutatják, hogy a világ s az emberi létezés formái szüntelenül változnak, s nem óhajtanak lépést tartani meggyőződésnek álcázott szorongásainkkal; kimondatlanul is nyitottságot követel a világ. Jézus Krisztus nem a meggyőződésünk, hanem a kibetűzhető titka életünknek, s míg maga az életünk, a célja is, a megoldása. Amit ő nem szeretett, azt mi sem szerethetnénk. Aminek ő irgalmazott, nekünk is irgalmaznunk kellene. Amilyen otthonosan mozgott a világban, úgy kellene nekünk is. Hogy ezekre alig vagyunk képesek, nyilvánvaló. Mégis, valójában nem a szekularizmus hoz minket zavarba (egyik-másik vívmányával egész jól megvagyunk), hanem Krisztus. És ezért is, meg felelősségből s félelemből vagyunk modernek meg konzervatívak, vagy hol ilyenek, hol olyanok. Főleg az utóbbiak. Sőt, olykor mintha hivalkodnánk is ezzel, vagyis önként soroljuk hátra magunkat, pedig itt, ebben nincs se „elöl”, se „hátul”. Az igazság szent, benne nincs állapotbéli rangsor, csak a szentség van, a belőle fakadó igazságérzet, bölcsesség és értés, az értelem hősi foka, azaz önfölülmúló képessége (okkal nem a megértés szót használom, pedig nyugodtan használhatnám). S mindez nem az erényünk volna, hanem kötelességszerű föladatunk, ugyanakkor maga „a szív bősége”.

Akkor másképpen beszélnénk. Írnánk. Éreznénk. Tudnánk. Mindenféle, akár egyházi aktualitások vagy a szakma fortélyos manipulációi helyett a valóságot mondanánk, s csakis a valóságot. Aminek nincs ellenoldala. Ha van válság, az a mi személyes válságunk. Belőle viszont — mivel nagyon emberi jelenség — mindig a túllépés, a transzcendálás vágya s reménye vezetne kifelé.