Mindennapi kenyerünk

A kenyér lehet: búza-, barna, félbarna, rozs-, továbbá kétszeres, korpás, házi, kézi, pék sütötte, komisz vagy katonakenyér, lágy, puha, száraz, lapos, nem beszélve a frissen sült kenyér csodálatos illatáról, amelyhez hasonlót nem ismerünk. Kezdetben kizárólag kovásztalan kenyeret készítettek: a kövek között megtört gabonaszemeket vízzel keverték, majd megfőzték. Később egyre több lisztet használtak, míg tészta lett belőle, melyet a napon vagy forró köveken sütöttek meg. A görögök Dionüszoszt tartották a kenyérsütés feltalálójának. Ünnepeiken mindig egy nagy kenyeret hordoztak körül. A rómaiak csak Kr. e. 170 körül ismerték meg az első sütőkemencét. Augustus korában csak Rómában már több mint háromszáz sütöde működött. A rómaiaktól elsőként a gallok tanulták meg a kenyérsütést. Állítólag ők használtak először élesztőt. A németek csak a középkorban kezdtek kenyeret sütni.

Legrégebben termesztett növényünk (Fotó: Szikora)

A búzát a kínaiak már Kr. e. 2700 évvel termesztették. Hazánkban a búza volt és maradt a legfontosabb termesztett növényünk. A búza európai, mediterrán és délnyugat-ázsiai elterjedésű, a pázsitfűfélékhez tartozó növényünk, mintegy húsz fajjal. Eredeti elterjedési területe a Közel-Kelet. Ezen a területen már évezredekkel ezelőtt megtalálható az alakor- és a tönke-változat, amelyeket e vidéktől délnyugatra, Palesztinában, a hajdani Jerikó romjainak ásatásakor a közelmúltban megtaláltak. A korát nyolcezer évre becsülték. Ezeket a gabonaféléket Kr. e. 4500 körül már a Kárpát-medencében is termesztették.

A Föld azon részein, amelyek nem alkalmasak búzatermesztésre, az ott élők kénytelenek voltak valami más, kenyérkészítésre alkalmas növényt vetni. Orinoko vidékén például a maniókacserjét, melynek vastag gyökereit szárítják és őrlik meg. Brazíliában a batáta (édesburgonya) volt a kenyéradó növény. Perzsiában a mannazuzmó a kenyér alapanyaga. A korábbi források ezt a fajt a tatárok kenyereként is említik. Kelet-Indiában ismert a taro-gyökér, amely magas keményítőtartalmú, gumós növény. A Kanári-szigetekhez tartozó Teneriff-szigeteken az izlandi zuzmó adta a kenyeret.

Hazánkban a kenyér mindig nagyon tisztelt eledel volt. Ha egy darabka véletlenül a földre esett, azt felvették, lefújták róla a port, megcsókolták és elfogyasztották. A kenyérgabonát úgy is említették: az Élet! Nálunk, de a germán és szláv területeken is a gabonában lakó erőt, amely a következő évi továbbéléshez adja a biológiai alapot, mindig emberi, vagy állati formában képzelték el. Elsősorban farkas, medve, vagy az ’öreg’ alakjában. A földet művelő elődeink határozottan vallották, hogy a búzaszem alsó – kicsit ferdén metszett – részén Jézus arcmása ismerhető fel! Magam is hasonló „felfedezésben” részesültem néhány évtizeddel ezelőtt. Egy kedves barátom A Magyarországon termesztett búzafajták monográfiája címen írta egyetemi doktori értekezését. Arra kért, segítsem lerajzolni a búzaszemeket. A rajzolás közben egyszer csak döbbentem álltam meg. Mire a barátom: „Rajzolj csak, mert kevés az időnk!” Én azonban továbbra is csak néztem a mikroszkóp alatti búzaszemet: hiszen ezen a Megváltó arcmása látható! Erre a szintén jelen lévő Surányi János akadémikus professzor csak annyit jegyzett meg: „No, végre észrevettétek, természetes, hogy ott a Megváltó arcmása. Eddig ezt ti nem tudtátok?”

Sokan nem tudják milyen hosszú folyamaton kell a búzaszemnek átmennie, hogy végre kenyérként kerüljön az asztalunkra. Kell a jó vetőmag, a gondosan előkészített talaj, az időben végzett vetés, a fejlődő növény ápolása, gondozása, védelme a károsítók ellen, majd az aratás (amikor még kaszával arattak, az első vágás előtt mindig keresztet vetettek, és csak azután vágtak neki a nehéz fizikai munkának). Azt követte a cséplés – előtte a „behordás” a szérűskertbe. Következett a malomipari munka, majd a kenyér készítése: nyárfa teknőben egyenletesen lisztet szórtak a kovásszal elegyítve, sok helyen főzött burgonyát is tettek hozzá (átpasszírozva), meg sós vizet, alaposan összekeverték, és gyúrni, dagasztani kezdték. Ezt csak akkor fejezték be, ha már nem ragadt a dagasztó ujjára a tészta. Ezt követte a szakítás kerek vagy vekni formába, majd újból kelesztették, és már mehetett is a kenyér a forró kemencébe. Előbb a jól megkelt tésztát még vizes kézzel átmosták, simították, éles késsel bemetszették a tetejét, s két órán át sütötték. Ma már mindezt kenyérgyárakban, gépekkel végzik. Nem is lehet olyan, mint amilyet nagyanyánk, édesanyánk, feleségünk sütött annak idején. Régen (még néhány családban napjainkban is), mielőtt megszegték a kenyeret, késsel keresztet rajzoltak rá. Csak ezután kezdtek enni belőle.

Bognár Sándor

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu