„Úgy tanított, mint akinek hatalma van...” (Mt 7,29)

János apostol első levelében ezt írja. „Ha szívünk vádol... legyünk nyugodtak, az Isten fölötte áll szívünknek, ő mindent tud” (1 Jn 3, 20). Első gondolatunk az, hogy Isten nem csak a bűneinket, de azokat a szikrányi jótetteket is látja, amelyek az emberek szemében jelentéktelenek. Isten mindezeket gondosan összevetve nem úgy ítél, ahogy a szívünk tenné, sokkal kiegyensúlyozottabban. Ez igaz is, de ostobaság volna ennyiben maradni. Sokkal többet ígér ez a szentírási gondolat. Ha ugyanis Isten irgalmán nem kizárólag azt értjük, hogy ő „mindent lát”, hanem magában az isteni mindentudásban keressük azt a jóságot, amely a szívünket is fölülmúlja, akkor a következő meglátásra juthatunk: Isten tudása irgalommal teli. Tehát minél többet ismerünk meg Istenből, annál több irgalomra, kegyelemre találunk. Ezért van az, hogy a kiengesztelődés szolgálata — ami ránk van bízva — nem más, mint tanítás (v.ö. 2Kor 5,18-19).

Ennek a kiengesztelődést szerző ismeretnek (tanításnak) a megszerzése a mi valódi szolgálatunk. Mivel pedig Isten akarata értelemmel — kegyelemmel és irgalommal — teli, ezért nyilvánvaló, hogy Isten akaratát szolgálni csak a Szentlélekben — a teljes igazságra nyitottan lehet. A teljességnek ebben a vonzásában, olyan tettek vállalása felé sodródunk, amiket csak „szenvedve” lehet megtanulni és teljesíteni. Miként Jézus szenvedésből tanult meg dolgokat, úgy szent Pál apostol is megtérésekor azt az ígéretet kapta, hogy sokat fog szenvedni, mert így ismertetheti meg a pogányokkal az Úr nevét.

Az egyház, ha hűséges marad a kiengesztelődés szolgálatához, akkor gyűjteni fog. Isten ismeretében — tehát kegyelemben, irgalomban, megbocsátásban — gazdagodik. Az egyház jövője ez, más nem lehet, mert csak ez szoríthatja vissza a világban a békétlenséget és a bűn okozta szenvedést. Ehhez azonban szenvednünk kell. Nem üldöztetésekre, kínzásokra kell föltétlenül gondolnunk, hanem a szívünkre, amely „vádol minket”. Ezen nem zaklatott, izgalmaktól hányatott lelkiállapotot kell érteni, hanem olyan életet, amelyik a szívétől hajtva Isten igaz ismeretére, a szeretetre kötelezi el magát. Fájdalmas út előtt állunk. Mindent oda kell adnunk, mert amit önszántunkból nem adunk át, azt a szívünk vádolva veszi el.

A Szentírás nyelvén a tudás Isten sajátja: a lét birtoklását jelenti. Amit pedig birtokol, azzal szabadon rendelkezik: ajándékozza, törvényt szab neki. Tökéletes összhangban van ez a tanítás a Teremtés könyvének tanításával. Az Édenkert tiltott fája Isten életét jelképezi, melynek gyümölcse az élet birtoklása, tudása. Az isteni tudás hatalma szabja meg az élet igazságát, törvényét. Ő mondja meg mi a jó és mi a rossz. Ez az, ami tilos az embernek: nem szabad magát az élet urává tennie, aki meghatározza az erkölcsi rendet. Számára az ördögi csábítás, hazug illúzió, mely a halálban, illetve az örök kárhozatban, az élet végérvényes kudarcában nyer perdöntő cáfolatot. Minden szándékos törvényszegésben az történik, hogy az ember az élet tudását kísérli meg, eszik a jót és roszszat meghatározó isteni tudás „gyümölcséből”. Az élet Urának hatalmát akarja élvezni. Ezzel magára vonja az ítéletet, a kárhozat kötelezettségét, adósságát, amely a bűn hazugságának perdöntő kinyilvánulása. A bűn elkövetése után így szólt az Úristen: „Lám, az ember olyan lett, illetve olyanná tette magát, mint egy közülünk: ismer jót és rosszat. De nem fogja kinyújtani kezét, hogy az élet fájáról is vegyen, egyék és örökké éljen (Ter 3,22).

Fl-gj