Alamizsnásmester

Irodalmi emlékeket keresve ki gondolná, hogy a modern lélek kéréseire-kérdéseire az egyik válaszadó a Szent Antalhoz is sorokat intéző Ady Endre — és éppen Pádua csillagához szóló versében:

„Mikor tudom, hogy
Vagyok az, aki voltam
S mikor az Ember
Jól be- és kitomboltan
Fetreng és őrjöng,
Száguld és szenved,
Hadd imádjam meg,
Én, a kálvinista,
A páduai Antalt,
A szentet.
h, drága szent, Te,
Ki megholtál,
Mielőtt baj lett volna
S aki oly okos voltál,
Hogy még mái butáknak
Is te adsz okosságot,
Nézz rám:
Íme, rajtam az átok.
Voltam Szent Antalja
Szép gondtalan időknek,
Voltam valaki-kijük
A nőknek.
Voltam apostol
És próféta is,
Szent Antal, ősöm
Kár, kár, ami történik,
Kár, kár és hamis,
Ma minden hamis.
Tán az is, amit mondtam.”

A bizakodón bevalló s keserű sorlánc az Istennel imádságosan vitázó, gyötrődő költő gyönyörű azonosulása azzal, aki a maga idejében valóban okos volt. Okos és tiszta. Ki ne vágyná ezt a bölcsességet? Ady azt is érezte az egyszerű ferences nyomán, amit Petrarca, a költő a XIII. század Padovájáról írt annyi ellentétet látva: „A táj még mindig vérzik a sebektől.” Amint az ember, aki a legnagyobb sebzője — önmagának.

Antal(ká)ról hazai tájon ezt mondták: „Az Egyház fő alamizsnásmestere”. A hatása — annyi század múltán — (Ady igazolja) szinte megmagyarázhatatlan. Az Il Santo (A Szent) páduai templomának bejáratánál Mantegna műve (Antal és a Szent Szűz) előtt nem csupán a „magyar sámán” utolsó hajóin töpreng a vándor-magyar (ezekben jelenik meg Ady a Szentről ábrázolt vágy-alakja), hanem hazai sorskérdések tömegében mind a hajók, melyek a történelem vízén úsznak-sodródnak. Hogy ne kívánkoznék ide még Bonaventúra, a ferences teológus Antal-zsolozsmája, amely az irodalmi kincsű Aranykorona imádságos könyvben „magyarra fordítva áll”: „Ha csudákat keressz: halál, vétek, ínségek, ördög és bélpoklosság szaladnak; a betegek egésségekre felkelnek. Engednek a Tenger és fogságok: romlott tagjokat, és elveszett marhájokat kérik és megnyerik ifiak és vének...” Rejtett beszéd lenne már a mi időnkben? A fogalmak köre kitágul, behelyettesíthető e kor, minden „nyavalyával”! Amint a szintén elfelejtett, csíksomlyói baráttól származó könyv: Kájoni János: Cantionale Catholicum éneke Páduai Szent Antalról is a mának üzen:

„Ez a mái nagy Szent Antal,
Aki fénlik nagy csudákkal:
Ma örvendez Menyországban
Úr Jesus-nak udvarában.
Add Jesus-om Szent Antalért,
amit kérünk érdemiért... /A Tengernek mély vizei,
Felháborodott habjai:
Mindgyárást meg-csendesednek,
Ha Szent Antal fog mellettek...”

Könnyű következtetni, ez is a bonaventurai versezet magyar változata.

„Tengerünkről” elmélkedve Babits Zrínyije ekként áll előttünk — Velencében:

„Ki tudta mit akar s nem tudta, hogy a rosszban
fogyhatatlan a világ s nem tudta, hogy hamar
ide vágy vissza a földről, hol bármi sorsban
élni és halni kell; mely ápol s eltakar.
Ezt mind nem tudta még s árva honára gondolt,
s döngött csizmája a márványon s lelke tombolt...”

E mái nemzedék tudja-e?

A szent kultuszát keresve nem véletlen, hogy az első nyomok IV. Béla királyig vezetnek: kis házioltárán Ferenc, Antal és az Árpád-ház szentjei merülnek imádságba. De igazán a XVII. század ad erős képet a portugáliai származású, kezdetben ágostonos szerzetesről. Az Adria táján (főleg Albániában!) még a muzulmánok is tisztelték Antalt: török asszonyok gondjaikban, bajaikban miséket mondattak az emlékezetére, s még a pap miseruhájának a porát is magukra rázatták — írja a néprajz. Török papok gyertyái égnek Antal képe előtt. Különös váltás: a történelmi időkben elfeledett Antal remetét váltotta fel a XIII. századi szent, a bajban segítő, kinek érdeméül tudták be a lepantói győzelmet a török felett. Rozsnyó ferences templomának freskóján tengernagyi öltözetben vezeti a keresztény hajóhadat... És Pécsett is (keresendő!) kép ábrázolja a „ferences tengernagyot”.

Alakja mindenképpen kilép az egyéni nyavalyák kis köréből, s mintha egyetemes történelmi hőssé magasztosulna. Ő, aki legtisztábban a halak nyelvén szólt. Csak a nevek sorjáznak: Kissomlyó, amelynek kápolnája Szent Antal védelmében az 1661. évi tatárpusztítást idézi Erdélyben, de itt van a római Ara coeli Bambino templomának Antal képe — másolatban, Búcsúszentlászlón: a Szent szív alakú lángot tart kezében a Kisjézus helyett.

S ki tudja, Báthory István, Sobieski János (szobruk a Prato della Valle padovai galériáján) — hajdan — diákokként hányszor gondoltak Antalhoz fohászkodva hazájukra, miközben Esztergom partjait hullámok csapkodták. Mivel elfogyhatatlan a rossz.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu