A tékozló fiú
a képzőművészetben

Szent Lukács evangélista írja le a tékozló fiú megtérését atyjához, amely hosszú küzdelem eredménye és mindnyájunkra vonatkozik. E história első fejezete a fiú lázadása. Ezt követi a szenvedések sora, a visszatérés drámája és a megbocsátás. Dürer azt a pillanatot ábrázolja, amikor mélypontján a tékozló fiú együtt eszi a moslékot a disznókkal, miután eldorbézolta kikövetelt vagyonát. A földönfutóvá sorvadt ember belső rongyolódását érzékelteti metszetén Albrecht Dürer — a test és a ruha ziláltsága jelzi a lelkület romjait. Dürer a tékozló fiú jelenetében nagy szerepet biztosít a disznónak, azonos állapotú az emberrel, azzal a különbséggel, hogy a moslék neki öröm, az embernek szakadék. Más-más sorsra utal ugyanaz a táplálék. Rembrandt 1643-as rézkarca a jóllakott sertés belső elégedettségét láttatja — a sertéslét magaslatát. Vidáman kunkorodik farka, ehhez társít a németalföldi mester kötélkanyart. Még boldog az állat, nem sejti közeli végét, melyre a bámészkodó gyerekek és a vágás előkészületével foglalkozó férfi mozgalmassága utal.

Rembrandt Harmensz van Rijn hattyúdala a halála évében, 1669-ben festett remekműve „A tékozló fiú hazatérése” amely a szentpétervári Ermitage-ban látható. Vayer Lajos magasztos szavakkal jellemzi az alkotást: „A pompás öltözetű aggastyán, vállán fejedelmi vörös palástjával, előrehajol, és két kezével szorítja magához az előtte térdelő és fejét szégyenkezve apja ölébe rejtő, rongyos, piszkos ruhás fiatal férfit”. Látni a megtért ember talpait, egyik meztelen, a másikról rongyolódik a cipő, ez a tárgyi eszköz villantja föl sorsának állomásait. A rembrandti térdre borulást Ady istenhitének állapotára alkalmazza a „S most nézd Uram, nincs nekem lábam, / Csak térdem van, csak térdem” — költői soraiban. E remekművet hosszú készülődés előzte meg — 1636-os rézmetszetén már szinté láthatjuk az egymáshoz borulás drámai izzását, azt a remeklést, hogy a fiú és az atya arca egyidejűen öreg, sőt a fiatal férfi arca ziláltabb, elesettségét az ápolatlanul hosszú haj és cipőtlen lába is mutatja. Oldalt a városkép nyugalma és a bámészok jórészt közömbös csoportja válik a megrendítő találkozás hátterévé. Constantin Meunier a Szépművészeti Múzeumban elénk táruló márványszobrában más eredményre jut. A tékozló fiú apjának arca önvádat sugároz, testesítve az ótestamentumi fölismerést, hogy az atyák vétke a fiakban folytatódik. Vajon melyik lesz az a nemzedék, amely a boszszú, a bűn és a hálátlanság mételyét képes lesz megszüntetni? Már az is vigasz, hogy érezzük, e terméketlen vétek az emberszívekben tisztulni akar. Tisztulni akar és tisztulni tud is, — miközben a történet általánossá vált, ezt példázza Kovács Margit „Tékozló leány” című kerámiája szentendrei gyűjteményében.

Losonci Miklós

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu