|
„...fényből élek...” Üdítő balzsamként vonja be lelkemet a tiszta-szép szavak varázsa és „köszönöm én is az öröm aranyfényét”, amikor Gazsó Mária tizenkét versét ízlelgetem, élvezem. Ébred a hitem, hogy nem a szótörők, a mindenáron „modernek” bűvöletébe szédül egy költő. Nem szólánc-rejtvényeket szerkeszt, hogy az olvasó éretlenségére építse a talány bábeli tornyát. Hiszem, hogy a jövő az ilyen egyszerű, szolid és világos kinyilatkoztatásoké, a szeretetreméltó, lélekmelegítő igéké, a szívekbe-elmékbe olvadó igaz vallomásoké. Szelíd, de nem kerüli meg a történelem véres bukásait sem: „Sárba hullott az utolsó véres falevél is — azon a novemberi éjszakán (Egy novemberi éjszakán)”. (1956) Mily igaz a sejtésnél is mélyebb életérzése: „Széttört lelkek cserepein járok...” Azt is elhisszük Gazsó Máriának, hogy a lehetséges, mindig sarjadó öröm és a vállalásra kényszerítő fájdalom között lelkéből tör föl a sóhaj: „Keresem a fényt, a szabadulást”. Legyen e kedves, igaz költőnő verse a mi imánk is a Mindenhatóhoz: „Fázik a világ. Hideg van. / Hideg a szívünk is, álmatlan. / Jeges a lelkünk, megfagyott. / Fedjetek be, fénylő csillagok.” Gazsó Mária: 12 vers. Bp. 2000., Szent Gellért Kiadó. (A kötet az Új Ember könyvesboltban is kapható.) Dékány Endre
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|