Illés Sándor

Krumplileves

Az asszony kilépett a kórházi liftből és tétován körülnézett. Nem volt ugyan látogatási idő, de ezt ma már senki se tartja be. Fejkendő volt a fején és a kezében fonott kosár. Lassú léptekkel elindult az Uzsoki Kórház belosztályának folyosóján. Az iroda előtt megállította egy fiatal ápolónő és megkérdezte, kit keres.

Megmondta a férje nevét és hozzátette: „Tegnap hozták be a mentők!” Az ápolónő visszament az irodába, ahonnan kisvártatva egy fiatal orvos lépett ki, hogy megadja a látogatónak a felvilágosítást. Fiatal volt az orvos, tavaly került ki az egyetemről, s ma rábízták az ügyeletet. „Mi is a neve?” nyújtogatta idegesen a nyakát. A név hallatára izzadság gyöngyözött a homlokán, toporgott, hirtelen szűknek érezte inggallérját. „Varga János” ismételte már másodszor. „Persze, a János bácsi, hogyne, emlékszem, várjon csak...”

Elakadt. Riadt volt a tekintete. Nem tudta kimondani, hogy akit a felesége most keres, már nem él. Az éjszaka meghalt, nem lehetett megmenteni, olyan súlyos volt a sérülése. De hogy lehet ezt megmondani. Ezt nem tanították az egyetemen. Pedig most nagy szüksége lenne erre, mert csak nyögdécsel. Forgatja a szemét és nagyokat nyel. Idegesen mozog az ádámcsutkája.

„Hoztam neki egy kis krumplilevest!” — folytatta a látogató. „Nagyon szereti a krumplilevest, mindig mondogatja: Rozi, senki se tud ilyen jó krumplilevest főzni. Mintha csak a mamám főzte volna...”

Állnak egymással szemben, az orvos és a látogató. Az orvos szeretne szabadulni a kellemetlen feladattól, de nem bújhat ki, érzi, színt kell vallania, meg kell mondania a szörnyű igazságot. Félénken kezdi, de aztán felbátorodik:

„Tegnap éjszaka súlyosbodott az állapota. Belső vérzés... nem lehetett megmenteni. Meghalt Varga bácsi, hajnalban átvittük a hullaházba. Maga a felesége? … — karolt belé. Üljön le, kérem. Ide, erre a székre. Rögtön jövök...”

Az asszony lezökkent a székre, aztán az ölére emelte a fonott kosarat. A kosárban, szalvétával átkötve egy kék fazekacska állt, le volt fedve. Üveges tekintettel nézett maga elé, mint aki nem érti, mi is történt tulajdonképpen. Kit kérdezzen? Az orvos eltűnt, az iroda ajtaját becsukták.

Egy beteg jött ki a közeli kórteremből, botjára támaszkodva. Mellé ült és megkérdezte: „Ebédet hozott?” Az asszony bólintott és megtapogatta a fazekat a kosarában. „Azt. Krumplilevest. Nagyon szereti. Még meleg... Siettem vele...”

Sietett, de lám, mégis elkésett. Pedig csak most van dél. Hordják az ebédet a kórházi alkalmazottak, megtelik a folyosó zsibongással. Edények csörrennek, tréfás megjegyzések hangzanak el az ebéd minőségének a rovására, de az aszszonnyal senki se törődik. Ül mereven, aztán lassú, megszokott mozdulattal térde közé fogja a kékzománcos kis fazekat, előveszi a kanalat és enni kezd ő is. Még meleg a leves. Tele van zöldséggel. Sok benne a sárgarépa, így szerette a férje.

Lassan eszik, koppan a kanál az edény oldalán, figyelem keserű szájjal, két méterre ülök tőle egy széken én is, mint beteg, aki nem tud felállni, várja az ápoló segítségét, de az ápolók most el vannak foglalva mással. Érzem: szólnom kellene hozzá, vigasztalni, de mit mondhatok? Ő szólal meg végül, nem nekem mondja, csak magának: „Legjobban a krumplilevest szerette az én párom!...” Mozog tovább a szája széle, mint aki imádkozik evés közben. Így mondta: „párom”. Ki nem mondaná azt, hogy a megboldogult, ez még nem hatolt a tudatáig, benne még él az embere, mellette ül, együtt esznek egy kis konyhában. Ahogy mindennap szokták.

Közben elfogy a fazékból a leves, mire összepakol az özvegy, a karjára fűzi a kosár fülét, és tétova léptekkel elindul. Hová is? Minden kórterembe bekukkant közben, hátha valami tévedés történt, és itt fekszik valamelyik kórházi ágyban az ő párja, aki annyira szereti a krumplilevest. Követem a tekintetemmel és arra gondolok, milyen irtózatos mélysége van az életnek.

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu