A tavasz az idén elmaradt. Nem a kétezres az első olyan esztendő, amikor a télből kirobban a nyár, s a tavasz mindössze pár nap, olykor balul sikerült kísérlet a télben. Például két langyos, január végi, február eleji hét, amikor megindulnak a mandulák, a barackok, s persze elfagynak, mint tavalyelőtt. A tavasz az esztendő gyermekkora volna, amikor a szeretet szétterjed bennünk, lassan, türelmesen, áthatja lelkünket, testünket, mint a növényeket a zöld vér, a földet a meleg. Együtt növekszik az idővel, hogy amikor a gyerekből izgága, erőszakos vad kamasz lesz, már megtapasztalt, mértéktudó, s be tudja fogadni bőségébe.

A tavasztalan nyár haraggal jön. Árvízzel, hőséggel, mérges rovarokkal. A virágokat föllobbantja, aztán kiégeti, ballagásra már nincsen orgona. Hamarabb hervadnak el, mintsem megtermékenyülhetnének; se birs, se cseresznye, még a félvad cigánymeggy sem igen nevel gyümölcsöt.

A szőke lány is tavasztalan. Bőszülten ás a szemközti kertben. Minden hétvégén jön, és robotol. Ássa, ássa a domboldalt, már vagy kétszáz négyszögölet megforgatott, gyomtalanított, s elvetett ritkán szórt magokkal. A fiúja néha meglátogatja, kéri az ásót, de nem kapja. Aztán üldögél egy kicsit a tarackgyökerek gyűjtésére szolgáló vödrön, de ott útban van. Mit tehetne? Elkullog. A lány föl se néz, munkáját vadul folytatja. Már a diófa alatt jár, talán paradicsomot tesz majd oda, zöldbabot és paprikát...

A hatvanas években barátom Szegedre utazott, ahol egyetemre járt. A vonaton rikkancs kiabált: Népszabadságot tessék, Népszavát tessék! Színes, képes folyóiratokat tessék keresztrejtvénnyel! A keresztrejtvényes folyóiratok a szovjet lapokat rejtjelezték: az Asszonyok, a Misa, a Szovjetunió meg a többi odakünn szerkesztődtek, nálunk árulták őket barna zacskóba csomagolva, mert ha látja a kuncsaft, hogy mivel etetnék, nem veszi meg. Barátom megkérdezte: Magyar Nemzet van? A rikkancs mélyen a szemébe nézett: fiatal barátom, a magyar nemzet már rég elfogyott.

Politikus ismerősöm a gyűlöletbeszédről ad elő. Mit ne mondjak, korholja. Amúgy, általában, helyesen, de ő konkrétan gondolja: csak bizonyos szövegeket sorol ide. Valaki meg is kérdezi tőle, hogy a Magyar Narancs, melynek politikusunk rokonszenvezője és szerzője, gyűlöletbeszél-e vagy sem.

— Egyáltalán nem — hangzik a válasz.

— Megengedi — folytatja az érdeklődő —, hogy Magyar Narancsul szóljak önhöz?

— Nos?

— Te mocsok, te klotyószökevény... (a legnarancsosabb kiszólások e helyről öncenzurálisan törölve — ez.)

A politikus mosolyog, s oktat.

— Ez nem gyűlöletbeszéd. Ez csak amolyan stiláris játék. A gyűlöletbeszéd szélsőjobboldali és rasszista.

— Eszerint szabad így beszélni és írni másokról?

A politikus mosolyog. Az oktondi kíváncsi nincsen tisztában azzal, hogy a gyűlöletbeszéd varázsige. Célja nem a gyűlölködés megvilágítása és leleplezése, hanem ellenkezőleg: elhomályosítása, kijelölt ellenségek megbélyegzése, a kis csacsik elvarázsolása, hogy amíg ők a bűvölettel tusakodnak, a gyűlölet szabadon garázdálkodhassék.

Czakó Gábor