„Mennyből az ember”

A könyvnapi kiadványok között már a címével is figyelmet keltett Jókai Anna könyve. Megemlékezéseket tartalmaz, évfordulós írásokat, s az írónő joggal népszerű Vasárnapi leveleit. Az ilyen válogatások nem mindig keltenek lelkesedést az olvasóban, Jókai Anna azonban ilyen jellegű írásaiban is mélyen emberi üzeneteket kódol, olyan kérdésekre keresi a választ, amelyek lelkifurdalást, hiányérzetet keltenek bennünk, s olyan módon teszi ezt, hogy „megszólít”, együttgondolkodásra, cselekvésre késztet. Nagyon időszerű magatartás, hiányzik belőle a magamutogató pátosz, amellyel lépten-nyomon szembesülnünk kell, s akik harsogva szólnak legkomolyabb és legszentebb érzéseinkről, talán nem is tudják, hogy hiteltelenítik legfontosabb közös értékeinket, és devalválják legszebb szavainkat.

Itt van például a hazaszeretet. A haza, a nép, a nemzet még a múlt században szent tartalmat hordozott. De mi a helyzet napjainkban, amikor folyton-folyvást a globalizációról hallunk, s titokban attól félünk, vajon mi lesz a nagy népek közé betagozódni igyekvő magyarsággal? Milyen jelentést hordoz a szó itt és most? Hogyan lehetne hitelesen szólni róla?

Jókai Anna szól. Nem úgy, hogy minden második mondatába beleszövi, hanem olyanokról ír, olyanokra emlékezik, akik a hazaszeretet tanítómesterei voltak. Vörösmartyról, Petőfiről, a mítoszteremtő Kodolányi Jánosról, Németh Lászlóról és a többiekről. Az elhivatott pedagógus szenvedélyével nyomozza, mit adnak nekünk az ezredvégen, milyen maradandó értékeket hagyományoztak ránk. Sajnos némelyikükről bizonyítani kell, hogy a nemzeti érzés, a hazaszeretet példaadói. Például Petőfiről, akiről jelentékeny tudósok is azt állítják, nem is volt olyan nagy költő. Miről is szól az ő költészete? A népről, a hazáról, a magyarságról és a szabadság szeretetéről. Ezek talán nem időszerűek?...

Vissza-visszajáró gondolata a kötetnek a magyar nyelv ügye. Bizony, beszélni kell róla, mégpedig azzal a szeretettel és világossággal, amely Jókai Anna szavait hatja át. Durvul, szürkül a nyelvünk, amelynek olyan mesterei voltak, mint Pázmány, Arany, Kosztolányi. Pedig ősi igazság, hogy a nyelv a gondolkodás tükre. Manapság mintha folyvást piszkos volna ez a tükör...

Megdöbbenve olvastam a civilizációról írtakat. Öregedő civilizációban élünk, mondja Jókai Anna, de mintha ez az öregedés pusztító dühvel is párosulna, olyan elszántan romboljuk, pusztítjuk magunk körül a természetet. Az „ember alatti ember” — az egyik legkomorabb esszé címe — megfeledkezett arról, mit jelent embernek lenni. Fekszik a napon, s a feje fölött elúszik egy hatalmas rágógumi. Rágjuk-rágjuk, s elfelejtünk gondolkozni, nem látjuk a távlatokat, és a magasságokat elrejti előlünk az iszonyatosra növesztett reklámgumi.

Érdemes volna újra tanulnunk néhány alapfogalmat. Beülni a padba, hallgatni, figyelni Jókai Annát. Figyelni, s közben visszaperelni jobbik önmagunkat.

Rónay László

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu