|
Egy kórházlelkész naplójából „Véletlen” találkozás 2000. február 17. csütörtök, Párizs — „Lariboisier” kórház. Délután négykor szentmise a kórház kápolnájában, mintegy 40-50 járóbeteg, fehérköpenyes kórházi ápoló és orvos, valamint betegellátó világi jelenlétében. Egy idős, vak néni zongorázik a mise állandó részeihez. Sajátos hangulat árad: kórház, templom és hangversenyterem légköre (és jellegzetes szaga) ötvöződik itt valamiképpen egybe. A miseintenciók megnevezésekor — egy kis papírra írta fel gondosan Rosa, az önkéntes sekrestyés néni — feltűnik egy név: „Jean Perroneaud jezsuita, halála tizedik évfordulóján”. Alig tudom elrejteni meglepődésemet: Hiszen én ismerem őt! Miközben a felvillanó emlékképek között megjelenik Jean arca, gondosan ügyelnem kell a szentmisére. Tudok hirtelen haláláról, de ez a „találkozás” mégis meglep. Nem is tudom tartani magam, s a rövidke homília végén hozzáfűzöm: „Egy igazi közösség gazdagsága nemcsak abban áll, hogy betegeket, egészségeseket, időseket és fiatalokat egyaránt egybefűz, hanem összeköt élőket és holtakat, a ‘mákat’ és a húsz évvel ezelőtti tegnapokat... Hiszen ‘tegnap’ történt, húsz éve, 1980-ban Münchenben, hogy Jean és László találkoztak ...” A történet folytatását már Jean édesanyjának lakásán mesélem, pár nappal a szentmise után. Önkéntes beteglátogatók vitték neki a hírt, hogy a miséző pap, egy magyar jezsuita véletlenül, ‘par hasard’, ismerte a fiát, akivel barátok. Másnap fölkeres, és beszélgetésünk után meghív magához vacsorára. Finom ízlésű lakásában egyedül lakik. A szalonban a falon Jean képe — majdnem pontosan egyidősek vagyunk — és az édesapjáé, aki fia halála után pár évvel hunyt el. Album kerül elő, s megelevenedik egy élet: gyermekkor, iskola, szünidők, egyetem. Aztán Jean a lyoni noviciátusban bukkan fel, váratlan bejelentése után, hogy jezsuita szeretne lenni. A tanulmányi évek egy részletére Madame Peronneaud így emlékezik: „Igen, a fiam járt Münchenben — német nyelvkurzuson”. Innen folytatom: „Jóllehet nem voltam akkor még jezsuita, a római Német-Magyar Kollégium rektora mégis Münchenbe küldött jezsuita teológusok közé, az ottani rendházban szervezett saját nyelvtanfolyamukra. Amolyan kakukkfióka voltam a többiek között. A rendházban lakott a már közel nyolcvan esztendős pater Karl Rahner, a híres teológus, s amikor sofőrt keresett, aki levinné őt egy Innsbruck melleti Esterházy kastélyba, Kneipp-kúrára, Jeannal ketten jelentkeztünk. Ez az út tett barátokká bennünket, s később levélváltással ápolgattuk a barátságot. 1992-ben Jean már két éve halott, hosszú, fájdalmas betegség után, amikor meghallom otthon a hívó szót a jezsuiták társas-közösségébe.” Vacsora közben Perroneaud asszony szelíd tapintattal figyel, ahogyan a kenyeret töröm, amiként falatozom, hisz „fia barátja vagyok”! Erről azonban nem beszélünk, jóllehet tudjuk mindketten, mire is gondolunk. Vacsora után az asztali imádság során hálát adok a találkozásért — Jean nevében is. Odakint esik, s a fényes-tükrös párizsi utcákon lassan sétálok haza, rue d’Assas-i rendházunkba. Megállok, visszanézek Jeanék ötödik emeleti lakására, s hirtelen úgy érzem: otthonról jövök. És korántsem „par hasard, véletlenül”, hanem igenis „gondviselésszerűen, providencement”. Még hallom a mama meleg hangját, amint az ajtóban állt, s szorította a kezemet: „Ugye, eljön még!”. Vértesaljai László SJ
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|