Amúgy meg nem igen történik velem semmi érdekes ebben a dögunalmas kisvárosban. Néha, ha úgy alakul, elmegyek az iskolába is, de leginkább a felnőttek idegein mászkálok, meg a Büdösárok partján felhalmozott szemétdombok társaságában unatkozom.

Ezért is lombosodott ki bennem a lélek, amikor Miskától, szülővárosom csordásától hírét vettem, hogy mennyegzőre készülnek a faluváros dögtér felőli oldalán, ahol annyi bor lesz, mint a csuda. Igaz, hogy én még bort sem ittam, mióta kétágú vagyok, de hát Miska mondanivalóját megfejteni bonyolultabb vállalkozás, mint a szép Benedekné ablakán bekukucskálni a szerelemről zsoltározó koranyári estéken.

Hogy kiokosítsam magukat, elmondanám, hogy falunk csordása igen gyenge emberi képességekkel látta meg a napvilágot és most, mire elérte férfikora delét, teljesen elbutult. Feszes, pökhendi tartással baktatott a barmok fara mögött, miközben torzonborz fekete bajuszát olyanforma mozdulatokkal babrálta, hogy folyton röhöghetnékem támadt, ha ránéztem. Barna szemeiben az emberi bárgyúság véglegesen tanyát verve sunyin ólálkodott ki a világba, így azután nem is csoda, hogy legalább olyan szavahihetetlennek tartottam én őt, mint ő engem.

...A legutóbbi reggelen, miután ábrázatomat alaposan lesuvickoltam a bádoglavórba felejtett tegnap esti szappanosvízben, felfedezőútra indultam a leendő lakodalmas ház felé, ahol igen nagy sürgést-forgást és összefüggéstelen asszonybeszédet tapasztaltam. Az ezerfényű júniusi reggelen letelepedtem hát az éjszakai harmattól még nedves árokpartra és onnan szemléltem nagy lelki örömmel leendő mulatozásom színhelyét.

A házból kellemesen édes, sós és más fűszeres illatok iparkodtak felém, amiktől úgy elgyengültem, mint valami haldokló nagybeteg. El is döntöttem magamban, hogy talán élnem sem lenne érdemes tovább, ha én itt a sárga földig le nem enném, le nem innám magam. „Eljárom én itt még a fogdosóst is” telt ki véglegessé az elhatározásom az árokpart papsajtjait csipegetve.

...Nehezen teltek a várakozás órái, de amikor a nap leáldozni készülődött a távolabbi hegyek acélkék vonulatai mögött, olyanforma magabiztossággal léptem át a talpig lebontott léckerítést, mint maga a Bálint névre hallgató örömapa.

Fontoskodó képpel siettem el a tornác pádimentum-tégláin ácsorgó, enyhén részeg násznép között, míg végül is a konyhába jutottam, ahol egy olyan sovány szakácsnő irányította a legkülönbözőbb korú mezítlábas és papucsos asszonyokat, mintha hosszabb elföldeltetés után most támadt volna fel a halottaiból. Miután az effajta népséget én soha nem méltattam különösebb figyelemre, a tőlem elvárható legnagyobb magabiztossággal a nagyszoba felé baktattam.

Na, ott azután volt látnivaló rogyásig. A patkóalakúra sikerített különböző magasságú asztalokon óriásinak mondható halomba álltak a legkülönbözőbb formájú sütemények és kalácsok, a félig vagy egészen elpusztított, leleményesen fűszeres illatú húsok halmazai, hogy egészen elképedtem a lakodalmas nép óriási étvágyán. Bor, sör, ezt magam is úgy láttam, hogy degesznyi volt, de egyéb bámulnivaló is akadt bőven.

A fiatalnak már nem egészen mondható pár, a szoba főhelyén, egy bibliai vértanú agyonsárgult olajnyomata alatt feszengett, aki olyan megvetőnek tetsző arckifejezéssel nézett le rájuk, hogy már azt vártam, mikor fordít nekik hátat.

A kemencepadkán felhalmozott húsok közül kiválasztottam egy emberest és csendes szemlélődés közben falni kezdtem az igazán jóízűre sikeredett pulykacombot.

— Megfulladsz, kisbarátom — tette valaki a vállamra a kezét, amitől szinte a torkomon akadt a falat. Miután nem szívlelem, ha étkezés közben háborgatnak, valami jellemzően csípős visszavágásra készültem. Már szinte kígyózott is ajkamról a válasz, amikor feltekintve, Kelemen atyát pillantottam meg, aki finoman elegáns ajkával, engesztelő kék szemével visszazárta szívemben a durvaságot.

Kelemen atya emberemlékezet óta városunk plébánosa volt és az a hír keringett körülötte, hogy jóságánál csak igazságos szigorúsága a nagyobb. Eddigi életem során, még semmiféle említésre méltó ügyem nem volt vele, ha csak az nem, hogyha megláttam sudár alakját az utcán, átmentem a másik oldalra.

— Látom, egészséges étvággyal áldott meg Isten — nézett a szemembe. Aztán imádkozni tudsz-e?

Akik ismernem engem, jól tudhatják, hogy szeretek, és magabiztosan állíthatom, hogy tudok is hazudni. De most csak megvontam a vállam és a negédesen vigyorgó muzsikus cigányt bámultam, aki az idős pap jelenlétével mitsem törődve a „Kiverték a zápfogam a nagymisén” című műdalt cincogta lehangolódott hegedűjén.

— A Tízparancsolatot ismered? — kérdezte ismét az atya, miközben magafelé fordította pimaszkodásba megedződött ábrázatomat.

— Miért? Maga talán nem...? — dadogtam zavartan, a félig elpusztított pulykacombot a hátam mögött markolászva. — Meg aztán én most mulatni jöttem, nem másért.

Kelemen atya olyan elnézően szelíd tekintettel nézett rám, hogy szokatlan módon, szinte elszégyelltem magam szájalásomért. A minden idegen dologban kotnyeles szemtelenség folyton vigyorgó lidérce visszahúzódott mellőlem s helyébe számomra valami ismeretlen eredetű kíváncsiság áramlott.

Az öreg pap kócos üstökömre tette könnyű, az évek súlyától súlytalanná lett kezét.

— Gyere kisfiam, menjünk ki az udvarra — irányított az ajtó felé enyhe akaratossággal. — Beszélgessünk.

Elcsodálkoztam ezen, hiszen a felnőttek általában nem szoktak beszélgetni énvelem, inkább elkerülnek, vagy rosszabb esetben félrelökdösnek az útjukból. Tapasztalataim szerint, ha eddig beszélgetésre akartak kényszeríteni az nem kevés számú pofon vagy szidalmazások előjele volt, ezért a menekülés örök ösztöne most is éberré változtatott.

Kinn az udvaron, a háztól távolabb, mindketten leültünk egy kerekét vesztett talicskára. Kelemen atya átfogta a vállamat és a lakodalmas nép zajongásától mitsem zavartatva Jézus Krisztusról kezdett beszélni nekem. Eleinte szórakozottan hallgattam csendesen zsolozsmázó hangját, de amikor az Emberfiának szenvedéseiről, kereszthaláláról beszélt, akaratlanul is közelebb húzódtam hozzá. Hozzásimultam nyurga, mégis biztonságot sugárzó alakjához és úgy hallgattam a sohasem hallott, egyszer volt történeteket.

Képzeletem túlemelt szülővárosom földhözsimuló házain, bibliai idők tájaira kényszerített, a hol-volt-hová-lett események elgondolkodtatóan nagyszerű helyeire, ahonnan az egyetlen valóságos öröm evangéliumai egyként áradtak szét a teremtett világban.

Azon a langyos júniusi estén, azon a zajos, poros parasztudvaron újra lejátszódtak homlokom mögött azok a húsz évszázados események, amelyek gyakran vergődéses mindennapjaimnak világi alkonyatain is örök bizonyossággal átvilágítanak.