Útközben

Hát idáig mégiscsak eljutottál. Már úgy érezted, elég, már nem kíván tőled többet a Jóisten sem, már te is megbocsátanál magadnak, ha most leszállnál, ha kilazítanád csontkeményre feszült izmodat, ha kitörölnéd szemedből az égető verejtéket, ha végre kiegyenesítenéd sajgóra hajlott derekadat. Már nem számítana, mit szólnak a többiek, csak ne kelljen hajtani tovább, elég volna már ennyi is — ugye elég? — de tudtad, a lelked mélye tudta, ott benned valaki tudta: nem, még nem. Végül idáig eljutottál. Szemedet megtörülheted tán, derekadat kiroppanthatod a görnyedtségből, enyhülhet combodban a sütő fájdalom. S indulhatsz. Föl, tovább. Ne félj, amit itthagysz már nem fog hiányozni, ide nem térsz vissza többé. S bár a következő állomásnál, ahol már a lépcső is véget ér, megint otthagysz valamit, nem lesz könnyebb. Soha nem lesz könnyebb, pedig nem lesz már veled semmi, mire megérkezel. Csak a könny, csak a verejték, csak a fájdalom. Talán, majd ott, a csúcs tövében, azt is letámaszthatod egy szélmarta sziklához.

— szijó —

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu