Vallásos néphagyományok közül az egyik legegyszerűbb — ezért kifejező — bizonyos települések korábbi szokása, hogy pünkösd hajnalban kinyitották az ablakokat, hadd járja át a Lélek a hajlékot. Másutt zöld ágakkal díszítették fel az háztájékot Noéra emlékezve, akinek galamb-szájában hajtással — jelentette meg, hogy „megszűnt a vízözön habja”.

Régi szokások, jelkép-tartalmak, amelyek fogyóban-eltűnőben (jobbára el is tűntek!) még inkább felcsigázzák az emberi vágyat, ha még egy kicsit érzi: szükség lenne a jelekre, melyek biztosabban eligazítanak, mint a mai világ csodái. Dehogy kárhoztatjuk a korszerűséget, a civilizációt, csupán megijeszt a kiábrándultság, bezárkózás. Chesterton írja — találóan —, hogy „a modern világnak egy pontosan körülhatárolható része” kétségbevonhatatlanul arra a következtetésre jutott, hogy a kérdésre: milyen valójában a jó ember, nincs válasz. A legtöbb, amit tehetünk: elhelyezni néhány útjelző táblát a „legnyilvánvalóbb veszélyek vidékein”. De mintha Pandemoniumban, Milton Az elveszett paradicsoma poklának fővárosában élnénk, a minden-veszélyek földjén!

A veszélyzóna persze, hogy bezárkózást hoz, s a mai ember amennyire lehet, becsukja önmaga ablakát, behunyja szemét a jó előtt is. Bizalmatlan.

Ki ne gondolja pünkösdkor arra a bezárultságra, amely a kiválasztottakat körülvette, s akár a modern lélektan eszközeivel ne elemezné e félénk lelkeket. A felszabadító zúgás, a Láng azonban rövidesen megnyitotta a belső várakat; A Lélek a hozzá bízvást imádkozók reteszeit, s a szorongásból, félelemből így lett egyszerre nyitottság, mint a rózsa pillanata, amely a fénybe mártózik.

Az ablak csak megnyílva engedi be friss áramlatok ébresztő illatát, a lélek akkor kész a maga pünkösdjére, ha tárva-nyitva hagyja az ablakot. „Koronázd meg természetünket” — fordul a zuhatagként zúgó Lélekhez Paul Claudel, a költő, s „áldozója lesz az égi lángnak”.

Miért higgyünk abban ami odvas? A kicsinyesség, a meg nem értés, a betespedt gondolkodás nem pünkösd természete. Aki ebben a bezárultságban marad, koronátlan fővel lépegethet-csoszoghat ide-oda, minden esetre nem előre, hogy a Hír vivője legyen: „Nemcsak vasárnapon, hanem a hétnek minden áldott napján / Vele van az ő jegyese a tilalmas ajtón belül.”

Ez az egyház valódi kincse, e jegyesség a Szeretetben, amely a tűz, de soha el nem éget.

Egyre érzéketlenebb a föld, a „megváltott Föld”, amely tele van mértékkel — mértéktelenül, dicsőséggel — dicstelenül. Mert mi az ő dicsősége? Találóan mondta nagy sportversenyek győztese: a dobogón mintha nem én álltam volna, hanem az, aki erőt adott, kitartást: edzőm? a sokgyakorlatos nap? a küzdelmek inspirálója? Névtelenül valaki, akit nem tudok kimondani. Mintha tűz vezényelt volna...

Mennyi üzenete van pünkösdnek, mennyi időszerűsége! Az ablak, ha csak résnyire is, legyen mindig nyitva, a megértés e pokoli világban meg ne szűnjék, ki ne aludjék „az isteni fény szépsége”. Hogy könnyű ezt mondani? Akiben hit van, mondhatja, mert elfogadják tőle. Restségek, bezárkózások — pókhálós sarkok — elriasztják még az igehirdetőtől is az embert, a keresőt, a vigaszt óhajtót. Az egyháznak egyre inkább meg kell jelennie.

Nyíljatok hát, kapuk: „hiába áll ellent a zár”, „csikorog a sarokvas”.

Tóth Sándor