Önkéntes misszió a világ szegényeihez

Fodor Krisztián: Mindig úgy éreztem, hogy az Úristen megáldotta küldetésemet

A nagyheti lelkigyakorlaton látott film megváltoztatta az életemet (fotó: K. L.)

Teréz anya hűséges követői, a Szeretet Misszionáriusai szerzetesrend női és férfi közösségének tagjai mindenütt jelen vannak a világ elmaradott régióiban, és Isten szeretetében felajánlják magukat a rászorulók, betegek, éhezők szolgálatára. A sokszor igen kemény, fizikailag és lelkileg is komoly igénybevételt jelentő munka konkrét segítséget jelent. A kórházak, ahol dolgoznak, zsúfolásig telve súlyos, sok esetben gyógyíthatatlan beteggel. A szegénynegyedek utcái pedig a világ nyomorúságos, szenvedéstől eltorzult arcát mutatják számukra nap mint nap. Mindezek ellenére a Szeretet Misszionáriusai azok az emberek, akik arcán talán a legtisztább mosoly fakad. Így látjuk őket azokon a fotókon, amelyeket távoli országokban készítettek róluk, illetve Magyarországon is, ha olykor-olykor feltűnnek az utcán, a metrón.

Teréz anya síremléke

Egy magyar fiú néhány évvel ezelőtt egy nagyheti lelkigyakorlaton ismerhette meg a Szeretet Misszionáriusainak életét, igaz csak filmen. Ez a film azonban megváltoztatta addigi életét. Fodor Krisztián így emlékszik ezekre a pillanatokra, és a filmbemutatót követő éjszakára:

Egy johannesburgi közparkban

- Amit láttunk, mindannyiunkat megdöbbentett, sokan könnyeztek is. Én akkor ott belső indíttatást éreztem, egy sugallatot, amely lényegében így szólt: "Eddig segítettem neked, most rajtad a sor." Az a film felhívás volt számomra, hogy öt évig tartó amerikai tartózkodásom és az ott ért számtalan öröm, az emigráns magyarok jósága, segítsége után most nekem kell a rászorulókon segítenem. Azon az éjjelen szálláshelyemre visszatérve sokat gondolkodtam azon, mit kellene tennem.Csodálatosnak tartottam az Úr jóságát, azt, hogy Teréz anyának megadta az erőt, hogy a haldoklók és leprások között küldetését véghezvigye.

Kalkuttában egy hindu férfivel, a küldetés kezdetén

Végül úgy döntöttem, hogy rálépek arra az útra, amelyre az Úr küldött. Spórolt pénzemből, illetve a küldetésemre gyűjtött összegből 1998 tavaszán el is indultam Indiába.

Az antananarivói egyházi iskola udvarán

Fodor Krisztián missziós útjai előtt az Egyesült Államokban élt. Odautazásakor egy evangélikus templomban kapott állást, részt vett az istentiszteleteken, de római katolikus lévén minden vasárnap járt szentmisére is. Felkarolták az emigráns "jó magyarok", munkát vállalt náluk, bevásárlóközpontokban dolgozott. Beutazta szinte az egész Egyesült Államokat. Fél évtizedet töltött hazájától távol, amikor elhatározta, hogy Magyarországra jön látogatóba. Akkor már telve volt a szíve köszönettel és hálával a külföldön átélt élmények miatt.

"Együtt imádkoztunk a Szűzanyához"

Amikor elhatározta, hogy Jézus Krisztus küldetésében járva felajánlja segítségét a legszegényebbeknek, úgynevezett önkéntes missziót vállalt.

Szegénynegyed Manila külvárosában

- Bárki lehet missziós, ami nem tévesztendő össze a misszionáriusi szolgálattal. Az önként vállalt küldetéshez nem kell más, csupán odaadó szív, jó gyomor, türelem és alázat - mondja Fodor Krisztián, aki a Szeretet Misszionáriusai rendhez kapcsolódva végzi szolgálatát. A rend ugyanis szívesen fogad segítőket néhány hétre vagy egy hónapra a világ különféle tájain felállított kórházaiba, intézményeibe.

- Új-Delhiben másfél hetet tartózkodtam - mesél indiai útjának kezdetéről az önkéntes missziós. - Éppen ünnepi időszak volt. Nehezen kaptam jegyet, de végül is eljutottam vonattal Nyugat-Bengáliába, egészen Kalkuttáig. A zsúfolt vonatról leszállva megcsapott a párás meleg. A nyüzsgő forgatagon átvergődve, sovány, kéregető vagy hatalmas zsákokat cipelő emberek mellett haladva azonnal a Szeretet Misszionáriusainak anyaházához vitt az utam. Az anyaházban regisztráltattam magam, és másnap el is kezdtem a munkát. Szállást nem tudtak biztosítani számomra, ezért olcsó motelokban laktam. Amerikában gyűjtött pénzemből fizettem a szállásdíjat.

"Először azt mondtam: ide nem jövök többet"

- Kalkuttában két kórházban dolgoztam. Az egyikben súlyos, de még gyógyítható betegekkel, a másikban haldoklókkal találkoztam - mondja Krisztián. - A látvány mindkét helyen döbbenetes volt. A kórteremben, ahova először beléptem, körülbelül huszonöten aludtak. Émelyítő bűz csapott meg, az egyik ágyon valaki kiabált, a másikon csontsovány férfi jajveszékelt. Volt, akit éppen tisztába tettek. Sokan sírtak, sóhajtoztak. Elsőre ez túl sok volt nekem, kirohantam a szabad levegőre, és azt mondtam magamban: köszönöm szépen, de ide nem jövök többet. Aztán éjjel arra ébredtem, hogy egy erős belső hang szól hozzám: Jézus azt sugallta, hogy meg fog segíteni, ha maradok. Másnap visszamentem, és jelentkeztem munkára.

Később azt tapasztaltam, hogy napról napra könnyebben megy a szolgálat. Akkor már etetnem is szabad volt a beteg embereket. Megrendüléssel emlékezem arra az ötven év körüli, lebénult emberre, aki alig tudta mozgatni az ajkait. Pépes ételt, apróra vágott banánt adtam neki. Megszerettem őt, és amikor később érdeklődtem felőle, tudtomra adták, hogy meghalt.

Krisztián egy jó hónapig maradt Indiában. Közel ennyi időt töltött a más országokban végzett missziókban is. Többen kérdezték tőle, miért vándorol egyik országból a másikba, miért nem telepedik le egy helyen, hiszen az az igazi misszió. Lapunknak elmondta, hogy szívesen maradna egy helyen, de a Szeretet Misszionáriusai azönkénteseket csak ideiglenesen tudják fogadni.

Dél-Afrika, avagy Johannesburg veszélyes hely

Indiából hazatérve Budapesten a Szeretet Misszionáriusainak Tömő utcai központjában kapott külföldi címeket. A világ legszegényebb területein dolgozhatott tovább. A magyarországi rendfőnöknő egy írást is adott neki, amely szabad utat jelentett a helyi rendi kórházakba, és segítette kiépülni azt a bizalmat, amely az önkéntes missziós számára olyannyira fontos, ha egy új helyen kezdi meg szolgálatát.

Krisztiánt Dél-Afrikában egy Srí Lanka-i illetőségű nővér fogadta. Azt kérdezte, valóban ott akar-e dolgozni - ők ugyanis AIDS-es betegeket ápoltak. Krisztián maradt, és végezte azt a munkát, amit máshol is: tisztába tette, fürdette, etette-itatta a betegeket. Útjai során sehol nem kapta el a betegségeket, még a leprások, maláriások között sem, hiszen idehaza, Pécsett megfelelő védőoltásokkal látták el.

- Mindig úgy éreztem, hogy az Úristen megáldja küldetésemet. Sokat imádkoztam egyedül is, de a nővérekkel és a testvérekkel együtt is a Szűzanyához, hogy adjon erőt a szolgálathoz - vallja Krisztián.

Johannesburg nem várt megpróbáltatásokat tartogatott Krsiztián számára. A repülőtéren egy idegen férfi kedvesen ajánlkozott, hogy elkíséri az ottani anyaházhoz, de csalódnia kellett: a nyílt utcán rablók vették körül, köztük a "kedves" idegen, és ütlegelni kezdték. A járókelők nem segítettek, de Krisztiánnak szerencséje volt, mert végül valahogy mégis kicsúszott a rablók kezei közül. Törött ujja ma is őrzi e támadás nyomait. Két nappal később egy helyi parkban valami hasonló történt. Egy magas fekete alak a torkának szegezte a kést, és pénzt követelt tőle. "Jézus, segíts!" - kiáltott fel Krisztián. A meghökkent rablók erre elengedték. Amikor ezt a történetet elmesélte egy Johannesburgban élő bennszülöttnek, az elképedve nézett rá, és azt mondta: szerencsés ember vagy, ha ezek az útonállók valakinél nem találnak pénzt, akkor azt rendszerint mérgükben megölik.

Hálát adok az Úristennek, hogy mindkét alkalommal megmentette az életemet - sóhajt fel beszélgetésünk közben Krisztián, mielőtt tovább meséli történetét.

Fülöp szigetek: Tondo-Manila

- A repülőtéren már vártak. Itt is lüktető, nyüzsgő élet fogadott. Kolduló gyerekek, trópusi levegő, nyüzsögtek a riksák, a személyszállító fapados kocsik. Manilában a legborzalmasabb élményemet egy tizenhét éves fülöp-szigeti, lebénult epilepsziás fiúval éltem át. Óránként kellett őt az ágyán jobbra-balra forgatni és etetni. Az arca lila volt, és mintha sírt volna, nyitott szájjal, némán. Amikor megláttam, elfordultam egy pillanatra, és én is könnyeztem. Eszembe jutott azonban az a jó tanács, amit valaki mondott nekem: ne mutasd ki sajnálatodat a szegények felé, mert rosszul esik nekik.

A fiúra minden öt percben rájött a roham. Monszunidőszak volt. Térdig ért a víz, annyi eső esett.

Krisztián mindenütt, ahol járt, videofelvételeket is készített, amelyeket hazatérve magyar iskolásoknak mutat be. "Aki megvall engem az emberek előtt, azt én is megvallom Mennyei Atyám előtt" - ezzel a tudattal tartja előadásait, úti beszámolóit.

Dél-Afrika után Madagaszkár következett, Antananarivo. Krisztián itt még mélyebb szegénységgel találkozott, mint Manilában. Anserabeyben is dolgozott, és egyhetes pihenését is itt töltötte. Később Floridán keresztül Haitiba utazott, Kubától száz kilométerre.

- Itt találkoztam a legnyomorúságosabb sorsú emberekkel - mondja a haiti misszióra emlékezve. Nyílt sebeket kellett bekötöznie, fertőtlenítenie. Egy héten háromszor került sor a bentlakókra, hétvégén pedig negyven-hatvan beteg jött a környékről. - A legnehezebb munkát és a legnagyobb örömöt is a haiti közösségben töltött egy hónap jelentette számomra. Sokszor akadozott az áramellátás, gyakran volt vízhiány, de itt mindenki egymásért és a betegekért élt. A szerzetesek vasárnaponként focibajnokságot tartottak. Nem lehetetlen, hogy még egyszer visszatérek ide.

Krisztián útjai során beleláthatott a szegénység kútjába, az éhező szemekbe, átérezhette a rászorulók kiszolgáltatottságát. Így foglalja össze mindazt, amit számára ezek az élmények jelentettek:

- Úgy érzem, hogy jobban oda kellene figyelnünk ezekre az emberekre, még nyitottabbá kell válnunk feléjük. Fontos, hogy amit teszünk értük, azt ne önmagunkért tegyük. Szeretném még inkább odaadni magamat a szegényeknek. Annyi jót kaptam az Úristentől a misszió során, szeretném egész életemet neki szentelni.

Körössy László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu