HOMÍLIAVÁZLAT

Ujjongás - és tanúságtétel

Még a feltámadás ujjongása és már a tanúságtevő mindennapok kezdete: ez húsvét második vasárnapjának különös kettőssége.

Még a feltámadás - ezt a szempontot leginkább az evangéliumi szakasz képviseli. A szenvedéssel, halállal szembesülve az ember úgy érzi magát, mintha egy barlang fekete szája előtt állna, ahová belépve nem tudja, mi vár rá. Talán pár lépés után egy szakadék, a megsemmisülés? Ebben a helyzetben lép oda Jézus az emberhez - de nem kerülőutat mutat, és nem is térképet ad a kezébe a barlangról. Hanem ő maga belép, és a sötétségből hangzó Igéjével hívja az embert, hogy lépjen be utána. S ha hiszünk neki, ha utána indulunk, akkor vele együtt egyszer csak kijutunk a másik oldalon a minden elképzelést túlragyogó fényre - kiderül, hogy a barlang: Istenhez vezető alagút volt.

A tanítványok voltak az elsők, akik ezt az élményt átélték. Maga Jézus volt számukra a sötétség - halálában, és maga Krisztus a vakító fény - föltámadásában. Ebben a mennyei fényben hunyorogva álltak ott, mikor az Úr hozzájuk lépett. Tamás azonban nem volt közöttük, s ez ad alkalmat arra, hogy Jézus egy hét múlva ismét eljöjjön. Az első megjelenés inkább a közösségé, és a örömöt fakasztja fel, a második - Tamás kedvéért - inkább az egyénhez szól, és a hitet táplálja a tapasztalat útján.

Rejlik azonban egy megoldandó kérdés is a történetben. Mindig lesznek ugyanis "Tamások", akik a Krisztussal való legutóbbi találkozáskor "nem voltak ott", akiknek hitéhez személyes tanúságra van szükség. Jézus tudja ezt, de nem azzal akarja megoldani, hogy hétről hétre az idők végéig "pótmegjelenéseket" hajt végre mindenki számára. Nem: épp ezért alapította közösségét, az egyházat...

Már a tanúságtévő mindennapok - ezt a szempontot leginkább az olvasmány domborítja ki. A feltámadás ujjongásából nem másnapos kiábrándultság, hanem élő közösség születik, amelyben a hívők "egy szív, egy lélek" lesznek, s ahol "nagy erővel tanúsítják" Urunk Jézus feltámadását. Vajon igaz-e ez a kép konkrét közösségünkre, plébániánkra? S vajon igaz-e arra a módra, ahogyan én, az egyén abban részt veszek, élek?!

Hogy mit kell ehhez tennem, azt nagyon egyszerűen elmondja a két szempontot összefűző szentlecke: "Mert az az Isten iránti szeretet, ha megtartjuk parancsait." Nem mindig ragyogással jön az életembe Krisztus, hanem néha "vér által": a szenvedésen át, a kereszten keresztül. "Nem csak víz által", vagyis nem leszek még élő keresztény attól, hogy megkereszteltek. Hallgatnom kell Jézus szavára, be kell lépnem vele a "barlangba", az Isten parancsai megtartásának, a szeretetnek néha fájdalmas útjára. S aztán a "másik oldalon járt" emberként, a feltámadás tanújaként kell hirdetnem minden lépésemmel, hogy egyedül és mindig a szeretet győz.

Nobilis Márió

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu