Újraindultak,
de megindulnak-e?

Annunciáta nővérek Szombathelyen és Brazíliában

A kápolnában 1990 előtt három család lakott

A szerzetesi lét - végigtekintve történetét - mélyen gyökerező emberi valóságot hordoz. Egyetemes lényeget, s ezt látszik alátámasztani az a tény is, hogy szerzetességgel nemcsak a kereszténységben, hanem az azt megelőző időkben, illetve más vallásokban is találkozunk. A szerzetesség nem valamiféle találmány, még kevésbé csalódottságból fakadó elvonulás a világtól; akik ma így gondolják, s életidegenséget tételeznek föl benne, a lényegét nem értik. A szerzetesség túlmutat önmagán, olyan - transzcendensbe oltott - szabadság, amire vágyakozunk akkor is, ha nem vagyunk szerzetesek: az élet teljességét nem a biológiai lét keretezi. Ennek következtében a szerzetességhez sem lehet görcsösen kapaszkodni, ugyanakkor nem lehet föladni az emberi cselekvésből következő aktivitást, mondván, hogy a szerzetesrend sorsa mintegy "kiszolgáltatott" egy nagyobb hatalomnak.

A szétszóratás előtt

Az Annunciáta nővérek szombathelyi házfőnöknője, Tóth Rozália Alexandra természetes egyszerűséggel, pontosan fogalmazott: "Ha szükség van ránk, akkor majd születnek új hivatások." A magyar papok nemzedékei "nőttek föl a keze alatt". Negyven esztendeig, 1952-től ugyanis az egri szemináriumban dolgozott, rendtársaival immár "civilként" gondoskodott a leendő lelkipásztorok ellátásáról. De ne fussunk előre az időben, a szerzeteseket ért szomorú, a végrehajtó hatalomra nézve szégyenteljes szétszóratásig.

Az egri szemináriumban

Az egykori anyaház Szombathelyen, a kórház szomszédságában mintha semmit nem változott volna megépülése óta. Nézem az egykorú fényképet: a facsemeték hatalmas fákká terebélyesedtek 1928 óta, amikor elkészült a kolostorépület. A nővérek, akik ma a házban élnek, fiatal szerzetesekként itt kezdték pályafutásukat, azután negyvenkét esztendei kényszerű kihagyás következett.

Spohr Maria Márta nővér Brazíliából érkezett

Erre a megpróbáltatásra nyilván nem gondolhatott Boda János szombathelyi püspöki titkár, majd kanonok, amikor 1920-ban elfogadta annak a kongregációnak a vezetését, amelyet Mikes János püspök hozott létre egyházmegyéjében. A közösség két évvel később Assisi Szent Ferenc rendjéhez csatlakozott annyiban, hogy a ferences regulát fogadta el alapszabályaként. 1934-ben a Szentszék hétéves ideiglenes elismerést adott a nővéreknek, majd 1942-ben XII. Piusz pápa véglegesen jóváhagyta a kongregációt.

Tóth Rozália Alexandra nővér

A magyar alapítású szerzetesrend Gyümölcsoltó Boldogasszonyról kapta elnevezését, azért, hogy a közösség tagjai kövessék és terjesszék a Názáreti Szűz alázatosságát és egyszerűségét, fogalmazza meg Alexandra nővér, majd a kezdeti idők történetével folytatja:

És újra az anyaházban

"Amikor a nővérek száma növekedett, a szomszédos kórházban betegápolást vállaltak. Emellett a szegedi, celldömölki kórházban dolgoztak, Gyulán szanatóriumban, Gyergyószentmiklóson pedig állami kórházban tevékenykedtek. Az ifjúságra is volt figyelmük: feladatuknak tekintették az elhagyott, szegény leánygyermekek fölkarolását."

A szombathelyi kolostor újra az otthonuk

Pécsett már tanítást is vállaltak, de feltűntek az Annunciáta nővérek Kalocsa, Kőszeg, Eger és Sopron utcáin is. Bécsben, a magyar papokat nevelő intézetben, a Pazmaneumban pedig a háztartást vezették. Ez a sokféle foglalatosság jelzi azt, amit - más rendekhez hasonlóan - a nővérek is megfogalmaznak: az egyház mindenkori szükséglete alakítja a rend karizmáját. A feloszlatáskor öszszesen kétszázan voltak, s tizenkilenc házban éltek szerte az országban.

Ezerkilencszázharminchétben, majd több hullámban, utoljára ezerkilencszáznegyvennyolcban mentek nővérek Brazíliába, hogy ott egy lepratelepen vállaljanak szolgálatot. Egy magyar szalézi szerzetesből lett dél-amerikai püspök hívta őket a nehéz feladatra, amelynek a nővérek örömmel tettek eleget. Belém nevezetű város volt az első hely, ahol megtelepedtek a tengerentúlon, majd Ponta Grossa következett, ahol ma az anyaház található.

Ezerkilencszázhatvannégyben ugyanis a magyarországi szétszóratás és üldözés reménytelenségében a szerzetesi közösség központja - így döntöttek az akkori elöljárók - átkerült Latin-Amerikába, ahol egyre többen kötelezték el magukat a nővérek hivatása mellett. A föloszlatáskor Gyurcsek Teréz Gertrúd volt az általános főnöknő. 1964 táján - már útlevéllel utazhatott - fél évet Brazíliában töltött, s akkor adta át a rend vezetését a brazíliai közösségnek.

A szerzetesek a leprások ápolása mellett munkát vállaltak a bencések Sao Paulói kolostorában, később pedig iskolákat alapítottak, tanítottak. Ma Belémben, amely Pará állam területén fekszik és Paraná államban tartanak fönn iskolát. Az előbbiben több mint kétezer gyermek tanul. A tanítás mellett lelkipásztorkodással is foglalkoznak. Brazíliában ma három házuk van Paraná államban, egy Mato Grosso államban, négy Pará államban, egy pedig Sao Paulóban.

A magyar nővérek száma egyre csökkent az évtizedek során, közben helyi hivatások születtek, s ma már csak egyetlen magyar Annunciáta szerzetesnő él Brazíliában: a Szombathely melletti Vépről származó Jeronima nővér.

A mintegy negyven brazil nővér többsége fiatal. Spohr Maria Márta nővér nevetve mondja: nála jóval fiatalabbak. Igaz, ő sem sorolhatja magát az idősebb nemzedékbeliek közé. 1973-ban, tizenöt éves korában, még diákként lépett be a rendbe, 1978-ban tette le első fogadalmát, majd 1984-ben örökfogadalmas lett. Négy esztendeje tartózkodik Magyarországon, meglepően jól beszéli a nyelvet, s egy másik szerzetestársával együtt az a feladatuk, hogy a jelentkező fiatalok szerzetesi életre vezető nevelését vállalják. Egyelőre azonban még alig vagy egyáltalán nincs munkájuk...

Közben arról beszél, ő maga hogyan jutott el a szerzetességig. "Ez az Isten csodája. Gyermekkoromban éreztem valamiféle indíttatást, de még nem tudtam megfogalmazni. Két fiútestvérem szemináriumba vonult, én is Isten szolgálatára kívántam szegődni. S elindultam otthonról, ötszáz kilométer távolságra, abból a faluból, ahová csak földút vezetett."

Mennyire eleven a keresztény hit Brazíliában, tudakolom tőle, mert úgy tűnik, a kereszténység súlypontja oda helyeződik át, Európa pedig egyre inkább evangelizációs területté válik.

"Régebben valóban erősen élt az emberekben a vallásosság, azután visszaesés jelentkezett az 1960-as, 70-es, 80-as esztendőkben, s 1990-től mintha újra erősödne a vallásos lelkület." Azt hiszem, teszi hozzá, és Alexandra nővér is megerősíti ezt, Európában hasonló folyamat játszódott le.

Nincs különbség a hasonló korú brazil és magyar leányok között. Ugyanaz a mentalitás jellemzi őket - mondja Márta nővér - egyre inkább a világias fölfogás és életmód. "Amikor belémi iskolánkban dolgoztam, a kétezer diákból csupán hat-tíz fiatalból álló olyan csoportot sikerült létrehoznunk, amelynek tagjai önkéntes segítőknek szegődtek el tanulás mellett a plébániákra."

Mint nálunk, bólint Alexandra nővér, hasonló a helyzet.

Az annunciáták 1989-ben újraindították a rendet, az ország különböző részein élő nővérek Szombathelyre siettek, ahol kezdetben egy kis házat kaptak, majd 1992-ben költözhettek vissza anyaházukba. Abban ugyanis tizennyolc lakó élt, s a szépen helyreállított kápolnát megtekintve mondja Alexandra nővér: ez a hely is három lakásra volt szétválasztva.

Tizenketten kezdték, idősebb szerzetesnővérek. Meghatottsággal tértek vissza abba az épületbe, ahonnét 1950-ben az Államvédelmi Hatóság hat leponyvázott teherautóval szállította el ötvennyolcukat Kecskemétre, az angolkisasszonyok addigra már kiürített zárdájába. Három hónap múlva pedig fölszólították őket, írják alá a nyilatkozatot, amelyben elfogadják szétszóratásukat. "Ezt nem írtuk alá, de el kellett mennünk: akinek éltek a szülei vagy rokonai, akik be tudták fogadni, az odaköltözött, mások a szemináriumokban kaptak menedéket. Így kerültem a pécsi szemináriumba, annak megszüntetése után, 1952-ben pedig az egri szemináriumba, ahol 1992-ig dolgoztam."

Alexandra nővér nem panaszkodik. A szemináriumban társnőivel jól érezték magukat, a konyhán szolgáltak, takarítottak, ellátták a mosást, gondozták a kertet, tették a ház körül, amit kellett. "Nem mondhatom, hogy - sok más szerzetessel szemben - rossz sors jutott volna nekem. Tizennégyen-tizenöten voltunk nővérek együtt a szemináriumban, a kápolnában naponta folytathattuk közös imáinkat, éltük a szerzetesi életünket tovább, csak éppen közösségi ruhánkat nem viselhettük."

Újraindulásról valójában akkor beszélnek majd, ha fiatalok érkeznek közéjük. Ám azon szerzetesközösséghez tartoznak, amely ma még hivatások híján néz a jövőbe. Volt ugyan huszonhét-huszonnyolc jelentkező, mondja Alexandra nővér tárgyilagosan, de legtöbbjük nem felelt meg a szerzetesi követelményeknek. "Aki ugyanis ezt az életet választja, annak fizikai, lelki, szellemi szempontból egészségesnek kell lennie."

A nővérek idős koruk miatt nemigen tudnak már dolgozni. Olykor maguk is ellátásra szorulnak. A ház azonban mégis fiatal hangokkal tele. Az egyik emelet ad otthont negyven főiskolás lánynak, s ezzel az egyházmegyei kollégium részévé váltak.

"Várunk, a Jóisten hátha küld hivatásokat. Bízunk abban, hogy megindulhat a rend. Egyetlen fogadalmas nővérünk van az újraindulás óta, de ő is késői hivatás. Korábban harminc év volt a korhatár. Ma, ha jelentkeznek, és megfelelnek a követelményeknek, a rendkívüli helyzetre való tekintettel idősebbeket is fölveszünk." A főiskolás lányok érdeklődnek a nővérek élete iránt, s talán egyszer akad köztük, aki itt találja meg küldetését.

Márta nővér kijár az egyházmegye plébániáira, s az ottani közösségek tagjainak beszél a kongregációról. "A fiatalok nem ismerik a szerzetesrendet, a szerzetesi életet. Sokan azt gondolják, mi kizárólag betegápolással foglalkozunk. Úgy kell alkalmazkodnunk a változó világhoz, hogy közben a szerzetesség alapvető lényegét ne veszítse el."

De hogyan lehet ezt elérni, fordulok Alexandra nővérhez, aki határozottan állítja: "Egyházi oldalról is meg kell újulni, nem elég a környező világ változására várni. A megújulás igénye az egész egyházra érvényes. Rendünknek egyre inkább a tanítással kellene foglalkoznia, mint teszik ezt testvéreink Brazíliában. Az ifjúság ugyanis elhagyatott, s ha a fiatalok nem rendelkeznek legalább valamilyen szintű vallási alapokkal, aligha lesz közülük szerzetes valaki. Hogyan vállalkozhatna arra, amit nem ismer?"

Márta nővér hozzáteszi: a szerzetbe lépéskor pedig mérlegelni kell, hogy kinek milyen munkához van leginkább adottsága, s a szerzetnek is alkalmazkodnia kell ehhez. Ugyanakkor a rendnek mindig az egyház szükségleteit kell figyelembe vennie.

Az anyaház területének egy részén régebb óta a mentőállomás működik. Mostanában új, korszerűbb épületet emelnek ott. Jól van ez így, bólint Alexandra nővér, aki hivatalosan házfőnök, de mivel a brazil tartományfőnök nem intézkedhet magyarországi banki és egyéb ügyekben, minden jogot átruházott rá. Az építkezésre mutat: a terület átengedésével is az embereken segítünk. S ha meg kell újulnunk, mert szükség van ránk, meg fogunk újulni, mosolyog búcsúzáskor.

Elmer István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu