Miért éppen Jacques Maritain?

A filozófus halálának harmincadik évfordulójára

A debreceni Svetits Gimnáziumból 11. osztályos lelkigyakorlatozó lányok jártak nemrég a körömi plébánián. A könyvtárban akkor készült el egy tabló a harminc évvel ezelőtt meghalt Jacques Maritain emlékére. Ezt nézegetve az egyik leány megkérdezte: "Miért éppen vele tetszik foglalkozni annyit?" Akkor röviden válaszoltam a kérdésre. Megkísérlek most egy kicsit bővebb feleletet adni.

Fiatal, egyetemi éveimet a Gyorskocsi utca árnyékában töltve életbevágóan fontos volt számomra az élet, a lét értelmére vonatkozó teherbíró válaszokra lelni. Isten kegyelméből Lénárd Ödön atya és Tímár Ágnes okos és szerető szolgálata által ismerhettem meg Maritain életét és munkásságát.

A XX. század elején Raissa és Jacques, a Sorbonne két hallgatója súlyos kétségek közepette sétált a párizsi Botanikus Kertben. Az egyetem minden tudományával sem volt képes megnyugtató választ adni az élet értelmét fürkésző kérdéseikre. Elhatároztuk tehát - írja később Raissa, visszaemlékezve erre a délutánra -, hogy még egy ideig bízunk az ismeretlenben, hitelt adunk a létnek, mint valami elvégzendő kísérletnek, annak reményében, hogy heves könyörgésünkre megmutatkozik az élet értelme, s új értékek tűnnek fel olyan világosan, hogy azokhoz feltétel nélkül csatlakozunk, és megszabadulunk egy sötét és haszontalan világ rémálmától. Ha ez a kísérlet semmire sem vezetne, a megoldás az öngyilkosság lesz, az öngyilkosság, mielőtt még az évekfelhalmoznák szennyüket, mielőtt fiatal erőink elhasználódnának. Szabad tiltakozásként akartunk meghalni, ha lehetetlenség lett volna az igazság szerint élni.

Ekkoriban ismerték meg Bergsont, majd Leon Bloy-t. Megmérték a kérdéseikre kapott minden felelet súlyát, s megnyílva a kegyelem számára 1906. június 11-én megkeresztelkedtek.

Jacques akkor azt hitte, hogy belépve az egyházba búcsút kell vennie a filozófiától. Hamar belátta, hogy tévedett. Szent Tamásnál olyan táplálékot talált az értelem és az értelmes élet számára, amelyről soha többé nem mondott le, melynek további kibontásán, elmélyítésén dolgozott egész életében, hiszen - mint mondta - "az ember transzcendentálékkal (az igazzal, jóval, széppel és szenttel) táplálkozó lény". Az élő, a nyitott, a minden kor minden értékét öszszegyűjteni képes tomizmusnál lelt otthonra. Ennek következtében nála mi is megismerhettük, hogy a lét igazsága erősebb minden hazug hatalomnál, s hogy bármilyen embertelen körülmények között is szeretetben fürdik a lét.

Maritain fontosnak tartotta, hogy tágra nyissa szellemi otthonának kapuját és mindenkit megajándékozzon kincseivel. Jól ismerte korát. Jean Coctau-nak írta: Ismerem azokat a tévedéseket, melyek pusztítják modern világunkat, s melyeknél ennek a világnak csak a fájdalma nagyobb, de ezt a fájdalmat nem bántom. Látom mindenfelé a rabul ejtett igazságokat - vajon milyen fogolykiváltó rend támad majd kiszabadításukra?

Az a feladatunk, hogy keressük mindenben a pozitívumot, s az igazságot inkább gyógyításra használjuk, mint pusztításra. Olyan kevés szeretet van a világban, olyan hidegek, dermedtek a szívek, még azokban is, akik az igazság birtokában vannak, akik segíthetnének másokon. A tomizmust illetően, melynek ťki kell lépnie az utcáraŤ, azt gondolom, elérkezett számára annak az ideje, hogy filozófiáját a profán területén bontsa ki, járja át a világot megújult ifjúsága, érdeklődése, bátorsága, szabadsága, és így gyűjtse össze a bölcsesség szétszórt örökségét.

Jacques Maritain mindenekelőtt metafizikus volt, de a tizenöt vaskos kötetben megjelent műveit szemlélve látjuk, hogy az erkölcsbölcselet, a történelem- és társadalombölcselet, a nevelésfilozófia, az esztétika kérdései is mélyen foglalkoztatták. A megismerés fokozatai című nagy munkája mellett egyik fő műve a Teremtő intuíció a művészetben és a költészetben. Két legismertebb munkája a már magyarul is megjelent Az igazi humanizmus, mely a harmincas évek végén a fiatal európai értelmiségiek alapkönyve volt, valamint a sokak által félreértett A garonne-i paraszt.

Itthon a harmincas évektől alig telt el hónap, hogy valamelyik folyóiratunk vagy hetilapunk ne közölt volna valamit Maritain, illetve szellemi környezete írásaiból: Korunk Szava, Jelenkor, Élet, Vigilia, Életünk, Hazánk, Pesti Napló, Új Ember. Ez a jelenlét 1948 végéig tartott. 1949-től Maritain munkásságát is beborította a diktatúra csendje. Ezért 1973-ban csak az idősebbek tudhatták, kit búcsúztatnak Sinkó Ferenc szép szavai az Új Emberben: Az "égi koldus" hazájára talált.

Ugyanakkor VI. Pál pápa a következő táviratot küldte a toulouse-i kistestvéreknek: "Maritain ... korunk valóban nagy gondolkodója, a gondolkodás, az élet és az ima művészetének mestere volt. Egyedül és szegényen halt meg Foucauld atya kistestvéreinél. Hangja, alakja megmarad a filozófiai gondolkodás és a katolikus meditáció örökségében. Emlékezetes marad számunkra jelenléte itt, a Szent Péter téren a zsinat záróünnepségén, amikor mesterünk eljött, hogy Krisztus nevében üdvözölje a kultúra világát."

S megmarad emléke mindenütt, ahol szándéka szerint igyekeznek otthont teremteni az igaznak, jónak, szépnek és szentnek:

Szerte a világon - írja Maritain - meg kellene sokszorozni a szellemi élet központjait, ahol a kontemplatív élet gyakorlati tudományát és a szentek tanítását tanulmányozzák - önmagukban és a költészettel és megismeréssel, a kultúrával és a mindennapok erkölcsével való összefüggésükben is - amelyek segíthetnék a különféle képzettségű és hivatású gondolkodó elmék sokaságát (akik között egyaránt ott találhatók a filozófusok és az ő olvasóik), akiknek titkos vágy emészti szívét: fölébe emelkedni az érzékek életének és tüzet fogni attól a lángtól, amely a lélek hőseiben lobogott.

Dabóci Mihók Mária

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu