Kata csizmája

Évente egyszer-kétszer összejön a család. Legaranyosabbak kétségkívül a gyerekek. Külön szobában ismerkednek a játékokkal, a legkisebbek a padlón húzzák-vonják, ami éppen a kezük ügyébe esik, a nagyobbacskák képzeletükre hagyatkozva játszanak, kis elképzeléseikből történetek kerekednek, megcsodálhatjuk, milyen élénken mozog a fantáziájuk.

Az a gyanúm, hogy középső unokám örökölt valamicskét az én természetemből. Nézelődik, tűnődik, csapong, képzeletében váratlan összefüggésekre lel, ezenkívül szórakozott, akár a nagyapja, a különbség csak az, hogy rá azt mondják, milyen aranyos, rám viszont a jellemzés egészen más árnyalatát vélik alkalmasnak.

Midőn elhangzik a hazamenetelre hívó szó, még jó idő telik el, míg a terv megvalósul. Nehézségek és heves tiltakozások özönén kell átvágniuk magukat a szülőknek, nem szólva a megfelelő ruhadarabok felkutatásáról. Andris holmijai mindig önállósítják magukat, a lakás különböző részeiben bukkannak fel, s hogy miként kerültek oda, teljes rejtély.

Kata önálló és példás. Elhúzódik, öltözik, nem kér segítséget, tudja, nagyapja sokkal ügyetlenebbül húzná fel a cipzárt, ha egyáltalán képes e műveletre. Elsőnek készült el most is, és kis töprengés után bebújt egy csizmába (ez esetben az "egy" névelőnek jelentése van), s várakozva tekintett Andrisra, aki a nadrágja felkutatásával volt elfoglalva. Végül mégis kiözönlöttek, s otthon fordítva ismétlődött a harci jelenet, amelyet ezúttal vetkőzésnek neveztek, valójában azonban különféle ruhaneműkből épült egy áttekinthetetlen domb.

Kata könnyedén kibújt a csizmából. Néhány pillanatig tétován személte. Nem volt egészen ismerős. "Te, ez a csizma nem a tied! - kiáltotta döbbenten édesanyja. - Ez legalább öt számmal nagyobb!" Kata bólintott. Tényleg nagyobbnak bizonyult.

A padlón merengő Andris a felnőttek tanácstalanságát látva megnyugtatta őket: "Én láttam, hogy nem az övé, de nem akartam szólni". Lám, a derék fiú nem akart zavart kelteni. Hogy mekkora zavart élhetett át a csizma tulajdonosa, arról ne beszéljünk. Bárhogy igyekezett is, Kata lábbelijét aligha tudta felhúzni, s nyilván szülei szidalmait is bezsebelhette. Unokám mindenesetre édesdeden mosolygott, az események egyáltalán nem dúlták föl.

Valamiképp jelképesnek éreztem a történteket. Hányszor, de hányszor bújunk mi is olyan "ruhadarabokba", amelyek nem ránk illenek. Nagy mellényben pompázunk, még illegetjük is magunkat. És nem akad senki, aki szólna. Nézünk-nézünk és hallgatunk, mert így kényelmesebb és egyszerűbb.

Kata csizmája végül viszszakerült tulajdonosához, s ő is visszakapta a sajátját. Azok a nagy mellények viszont megmaradnak annál, aki testére szabottnak gondolja őket, még akkor is, amikor a környezetük úgy véli, hogy a király meztelen...

Rónay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu