SZENTÍRÁS-MAGYARÁZAT

"Én Uram, én Istenem"

(Húsvét második vasárnapja - Jn 20,19-31)

A feltámadás ás a mennybemenetel közti negyven nap történetében az a legkülönösebb, hogy sohasem tudjuk: voltaképpen hol van Jézus. Halála előtt Názáretben vagy Jeruzsálemben, Jerikóban, Szamáriában valahol mindig "van". Valahonnan valahová megy, és a tanítványok követik őt. De a feltámadás után - miként Kozma Zsolt kiváló kolozsvári református teológus írja - mintha minden másképpen, fordítva történne. Jézus nem "valahol van", hanem odaáll, eljön, megjelenik, váratlanul megáll a középen, hozzájuk megy. Nem Jézust követő tanítványokról olvasunk ezekben a leírásokban, hanem arról, hogy a tanítványok valahol vannak, szükségük van Jézusra, és ő eljön hozzájuk.

Azután arról hallunk, hogy Jézus köszönti a tanítványokat: "Békesség nektek!" Olyasféle nyugodt, háborítatlan állapotot jelent ez a békesség, melyben nem kell az ajtókat bezárni, az ablakokat becsukni. Vagyis egyszerűen nem kell félni, nem kell rettegni. "Békesség nektek!" - János evangéliumában többször is elhangzik Jézus ajkáról ez a köszöntés. Korábban például a főpapi imában: "Békességet hagyok nektek" (14,27). E helyütt hagyatkozásképpen halljuk a tanítványok lelki nyugtalanságára, akik zavartan állnak az őket elhagyni készülő Jézus előtt. Mai evangéliumi szakaszunkban viszont a találkozás, a viszontlátás üdvözléseképpen. "Békesség nektek!", akik zavarba estetek, félelmekkel, netán csalódással vagytok telve. "Békesség nektek!", akik pásztor-vesztett zavarodottságotokban, bizonytalanságok közepette gyűltök össze. "Békesség nektek!", hiszen már mondtam nektek: "Békességet hagyok rátok" (Jn 14-27), és azt akarom, hogy "békességetek legyen" (Jn 16,33).

Majd a megszeppent várakozók gyülekezetében Jézus Krisztus megmutatja sebhelyes kezeit és oldalát. A feltámadt Jézus sebekkel, a legmélyebb alázattal és korántsem győzedelmes megjelenéssel igazolja, hogy ő nem más, mint az, akit pár nappal azelőtt keresztre feszítettek. De nyilván ez a feltárulkozás korántsem akar bizonyítani, hanem jóval inkább hitet kíván ébreszteni: aki megfeszíttetett, az feltámasztatott (feltámadt). Jézus belehalt sebeibe. De az már egyáltalán nem hétköznapi esemény, hogy amikor föltámadt és megjelent tanítványainak, úgy közeledett feléjük és érkezik hozzánk, hogy nem a kötésen üt át a vér - ellenkezőleg: a sebeken üt át az ő irgalmas isteni szeretete.

A Jézus sebeibe való elmélyülés csendesítheti el és gyógyíthatja meg a mi folytonos vérző sebeinket. Talán így leszünk valahára "tárgyilagos" keresztények, mert ezen az úton érkezhetünk el a végső "igazsághoz": Isten mindeneken könyörülő szeretetéhez. És tán így születhetik meg bennünk is a korábban gyászával külön úton járó Tamás apostol, majd egy héttel később társai körében ("ő is velük volt") tett vallomása: "Én Uram, én Istenem!"

Sulyok Elemér

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu