Fiatalokkal beszélgetve

Lét vagy semmi?

Csak amikor már elhangzott a meghívott vendég előadása az életről, annak értelméről, kapta fel a fejét az egyik fiatal:

- Aztán mi értelme lenne, hogy férjhez menjek, gyerekeket szüljek? Egyre elavultabb vélekedés, hiszen folytonosan veszélyeztetett helyzetben vagyunk...

Később érkeztem, csupán hallomásból ismertem az utána kialakult vitát, s hogy kemény szavak pattogtak - az élet ellen. Ismervén az előadót, megkérdeztem az esti találkozáskor, mi történt. Megszokott hang ez már - tudod, meg aztán vannak összetörtek, akik komolyan gondolják. Rossz családi környezet, csalódás, teljesen bizonytalan életérzés. És sorolta pszichológus érveit. Nem voltak ráncok a homlokán, nyugodtan evett, poharat emeltünk, kifejezte reményét: - Hidd el, egyszer mégis eljön az élet forradalma...

Másnap előhozakodtam hallgatóimnak az esettel, s persze hangsúlyoztam: nem a mi intézményünkben történt.

- Történhetett volna - , vetette közbe egy hang, és megjegyezte: - Érdemes lenne felmérni, ki hogyan vélekedik az életről.

- Most nem mennék bele, de szívesen leülnék mindegyikükkel.

Egy jó hét múltán összejött a "találka", ott voltak vagy húszan. Lobogó derűvel robbant be az utolsó, aki éppen sportversenyen elért győzelmétől ragyogott:

- Mit akartok? Ha van siker, érdemes folytatni... Kacagott, és leült.

Ismerem, csupa-jókedv fiatalember, akkor sem veszti el a kedvét, ha kudarc éri, netán kettest kap tőlem a kollokviumon.

Az iménti közjáték kiváltotta a kedélyeket, majd komorabbra fordítva a szót, én kérdeztem a véleményüket az előző este szerzett hallomásaimról. Először mélyen hallgattak, de miután közöltem: ha nem beszélnek őszintén, rátérünk a focira. A hozzászólások megindultak, és egy kicsit megnyugodtam: Ők még életigenlők. Felhoztam újra az élet továbbadásának kérdését, s erről már voltak sarkalatos árnyalatok egyesek mondataiban. Talán a felelősség miatt, amely szociális kérdéseket érint vagy mást: például rossz példákra emlékeznek a nevelés mai állapotáról, iskolákról, ahol próbálták őket - amint az egyik megjegyezte - idomítani.

Ragályos a rossz példa? Néhányan összenéztek.

- És a szülők? Mások a fejbólintásukkal jelezték: súlyos a kérdés.

Végül a filozófiába tévedtünk, a XX. század eléggé életellenes szemléletére (pedig a családok, az élet jegyében indult, aztán Ibsen meg a többiek jókor észlelték, másfelé tart a század), s hogy most sem változik a helyzet: kukába, szemétgödörbe dobott csecsemők, utcasarkon felejtett névtelen ártatlanok. Akkor a számra jött egy név, aki végigszenvedte - filozófiákon át - öngyötrelmét az élet értelméről, a hitről, az emberiségről, amely - mint tartotta - csupán a halált termeli, ha szaporodik. Szinte élete végéig így gondolkodott Jean Paul Sartre, hiszen ő volt ez a lét és semmi bugyraiban vergődő. Tizenhárom esztendeje hunyta le a szemét. A jelenlévők közül voltak, akik ismerték a nevét, ateistának címezhető egzisztencializmusát. Túl egyszerűsítettem a dolgot, amikor ezt mondtam: - Látják, innen fúj a szél. Egyszerűsítésem oka az volt, hogy eszembe jutott neves barátom - Sartre ismerőjének - még csak részletfordítása a Nobel-díjas francia egyik, mindmáig alig emlegetett misztériumjátékából, a Barjonából. (A szobámba siettem érte.) Születéstörténeti dráma a háború idejéből, és az élet haszontalanságáról szól - egy ideig. A főszereplő: Barjona (Betlehem közelében!) amikor feleségétől értesül: gyermekük születik, ekként kel ki magából: "Asszony, az a gyermek, akit meg akarsz szülni, mintegy a világ új kiadása (...) Gyermeket nemzeni annyi, mint jóváhagyni a teremtést szívünk mélyéből; annyi, mint azt mondani Istennek, aki minket gyötör: ťUram, minden jó, és hálát adok neked, hogy megteremtetted a mindenséget.Ť Valóban ezt a himnuszt akarod énekelni?... Hagyd, édes Sárám, hagyd. A létezés borzalmas lepra, amely valamennyiünket szétroncsol, és szüleink bűnösek voltak. Őrizd meg kezedet tisztán, Sára! Bárcsak ezt mondhatnád halálod napján: nem hagyok magam után senkit, hogy meghosszabbítsam az emberi szenvedést. Gyerünk, ti többiek, esküdjetek meg..."

Néma csend, majd az egyik szomorú tekintetű lány megszólalt:- Borzalmas. Azért ezt mégsem, pedig nem volt angyali gyermekkorom...

Folytattam Barjona "kitörését": "Nem kérek kegyelmet és nem mondok köszönetet, nem hajtok térdet senki előtt, méltóságomat a gyűlöletbe helyezem, pontosan számon tartom minden szenvedésemet és a többi ember szenvedéseit. Mindenki kínjának tanúja és mérlege akarok lenni; magamba gyűjtök minden kínt és megőrzöm azt, mint káromkodást, mint az igazságtalanságra emlékeztető oszlop emelkedem ki, és azt akarom, hogy lelkem úgy szálljon a csillagok felé, mint harsány rézcsattogás, idegesítő harsogás."

- De hát van lelke az ilyennek?

Ezt már másvalaki kiáltotta közbe. Csend honolt a teremben továbbra is.

- Folytassam?

Éreztem, túl sok volt ennyi is. Így csak ezzel oldottam fel: Ne feledjék, s aki hiszi, még inkább higgye: Valaki egyszer a halálból feltámadt. Ezzel adott értelmet születésnek és pusztulásnak. A hittel küszködő Barjona (Sartre) végül is ezt mondta feleségének: Emeld fel a fejed, és mosolyogj rám. Örülnünk kell...

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu