Szóvirágok anyák napjára

Váratlanul érkeztem haza. Nem haza, vagyis nem a családomhoz: a feleségemhez és három gyerekemhez, hanem haza, a szülői házba, ahol a bátyám meg én felnőttünk, ahol szemünk rányílt a világra, ahol tizennyolc éves koromig éltem, ahová aztán is hazajártam albérleteimből, majd idővel a mi családi otthonunkból az én családi otthonomba, ahol tizennyolc éve már csak anyám nyithatja az ajtót - már ha meghallja, hogy csöngetek; ha nem az unokáival érkezem, akik teleharsogják a visszhangos lépcsőházat, amit meghallani, mint mondani szokta, nem kunszt egy nagymamának. De ha egyedül érkezem, váratlanul, és nem felejtem otthon az itthoni lakáskulcsomat, alig nyitom meg az ajtót, ő ott áll az előszoba közepén, mintha várt volna. Lehet, hogy folyton vár?

Váratlanul jöttem most is, egy riportútról hazafelé ugrottam be hozzá - haza. Nem tudok két különböző szót használni arra a két helyszínre, ahol anyámmal, apámmal és a testvéremmel éltem együtt, és arra a másikra, ahol a feleségemmel és a gyerekeimmel: mindkettő az otthonom, mindkét helyre, Esztergomba és a pesti Nagyvárad térre is hazamegyek.

Összemosódott időben élek. Néha kifejezetten meglep, hogy - bár elmúltam negyvennyolc éves - ősz, öreg néni az édesanyám: sugárzó fiatal nő és bölcs, nyugodt, középkorú asszony képeit őrzöm ugyanis róla magamban, emlékezetem bármikor fellapozható fényképalbumában, s ha az autóból kiszállva elfelejtek szemüveget váltani, és hosszabban matatok a kulccsal a zárban, akkor egy csontsovány öregasszony áll a nyíló ajtó mögött.

"Olyan rozoga vagyok", szakadt ki belőle a nagyon ritka panaszszó legutóbb, mosolyogni próbált, de fia rutinos riporteri keresztkérdései alatt megtörve nagy nehezen bevallotta, hogy napok óta újra magas láza van, begyulladtak az izületei: negyven-ötven évvel ezelőtt nem hiába fagyoskodott a befűthetetlen, falu végi lakásban, a háborús és a következő éveket, ha akarná se tudná elfelejteni, minden apró mozdulatra újra fájnak. De küzd, összeszorított fogakkal, "nem, nem hősiesen, de talán becsülettel", két fia, hat unokája és egy dédunokája - vagyis az ő életük könnyebbítésének (szeretetből és az egri angolkisasszonyoknál életeszménnyé lett kötelességérzetből eredő) igyekezete - tartja talán csak életben.

"Olyan rozoga vagyok, kisfiam", mondta legutóbb, nem baj, majd én összetartalak, válaszoltam, mert hát valamit válaszolni kellett, átkaroltam, de tényleg vigyáznom kellett, nehogy én roppantsam össze, közel száz kilóm szeretetrohamával rátörve az ő negyvenkilós törékenységére. Józan öregasszony az édesanyám, tudja - ha nem is mondja -, hogy nem egészen véletlenek ezek az "éppen erre jártam" felkiáltással beköszönő, a korábbiaknál gyakoribb váratlan látogatásaim. Igaza van. Csak abban téved, hogy ez valamiféle "áldozat", vagy szerényebben szólva amolyan "fiúi kötelesség" volna a részemről. Nem, ez - a szolid szorongást követően - öröm: hogy viszonylagos egészségben találom. Hogy újra meg újra megtalálom. Hogy itt van - nekem. Hogy visszatérhetek a közelebbről talán meg sem határozható forráshoz. Ha csak hétköznapi apróságokról beszél is - mert az utóbbi harminc évben sosem próbál nevelni már -, én újra hallom néma vagy másról beszélő szájáról mindazt, amit tőle megtanultam (vagy még mindig nem tanultam meg), tehát valahogy mégis mondja, mert úgy látszik, mondania kell. Ha nem a szája, a lénye mondja, törékeny, összetört teste és zaklatott idegrendszere mindennapi újbóli összerendezésével, azzal a hősies erőfeszítéssel, amelylyel fáradtsága, elnyugodni vágyása ellenére is mindennap fölkel - hogy életben tartsa magát. Amivel engem is éltet. Nekem ad, negyvennyolc év óta újra meg újra életet, mert azt, úgy látszik, nem egyszer kell adnia egy anyának, hanem napról napra, életfogytiglan.

Mostanában kezdem tanítgatni korai tizenéves gyerekeimet, hogy a születésnapjukon ne csak várjanak, hanem maguk is adjanak ajándékot: egy szál virágot az édesanyjuknak. Amikor erről beszélek nekik, látom: értik, mire gondolok. Jövőre talán már el se felejtik. Nem úgy, mint én, mikor most, legutóbb otthon jártam. Fölvittem szerény vinnivalómat, de a kocsi csomagtartójában maradt a néhány szál virág. Merthogy nemrég volt a születésnapom.

Hát legalább most itt ez a néhány szóvirág.

Isten éltessen, édesanyám.

Kipke Tamás

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu