Hol romlott el, mi romlott el?

Ismerjük egymást, mégis idegenek vagyunk

Erzsébet közel ötvenesztendős, tudományos kutató. Amikor férjhez ment, néhány esztendeig a szüleivel éltek, azután külön költöztek. A szülők is tudomásul vették: a fiatalok éljék a saját életüket. Olykor hetekig nem találkoztak, csak telefonon váltottak néhány szót. Azután a közelmúltban Erzsébet édesanyja - túl hetvenötödik életévén - műtéten esett át, nyolcvanesztendős édesapja pedig, bár általános egészségi állapota, mint az orvosok ilyenkor mondani szokták: korához képest kielégítő, egyre többször panaszkodik feledékenységre, s arra, hogy remeg a keze és a lába. Erzsébet ma úgy érzi, mintha a szülők ki akarnák sajátítani az életét. Amit korábban nem igényeltek, ma szinte naponta meg kell látogatnia őket, sőt, azt kérik, ő főzze meg számukra az előírt diétás kosztot. Erzsébet két-három hónap elteltével úgy érzi, fizikailag nem bírja a megterhelést. Miközben egyre több mellékmunkát kell vállalnia, hogy fönn tudja tartani magát. Férje ugyanis néhány esztendeje elhagyta. Mint mondotta: szerelmes lett, s ezt meg kell értenie feleségének. Ennyi lenne a házasság? - s Erzsébet arról beszél, vajon a házasulandó fiatalok tisztában vannak-e azzal, mit jelent a házasság valójában, mi a valódi tartalma, ami azzá teszi két ember kapcsolatát. Ez lenne a legfontosabb, mondja: házasságra nevelni már gyermekkortól: otthon, az iskolában, az egyházi közösségben, mindenütt. S közben fölidéződnek benne családdal kapcsolatos élményei - talán indulatai is?

Az eszemben, a felelősségtudatomban él a szüleim iránti tisztelet, féltés, aggódás - de a szoros érzelmi kötelék, amely gyermek-szülő között létezik igen sok családban (most látom, tudom, érzékelem, hogy létezik), számomra ismeretlen.

Hiába kutatok az emlékezetemben, a gyermekkoromból sem tudok ilyen bensőséges pillanatokat fölidézni. (Csak nagynénémmel, aki tulajdonképpen nevelt. Korán egyedül maradt, közös lakásban éltünk.) Számomra nem volt nehéz leválni a szülőkről, mert hiányzott a kötődés, amelyet el kellett volna oldani.

Mindig egyedül voltam éppen ezért - a fájdalmaimmal, örömeimmel, gondjaimmal. Nekem kellett egyedül dönteni mindenben, mert noha sokszor meghallgattam a véleményüket, nemigen tudtam mit kezdeni velük. Nem az én személyiségemre szabottak voltak azok a vélemények.

Közöttünk szívélyes, baráti viszony van, mióta felnőttem. Gyermekkoromban viszont apámtól nagyon féltem (vagy talán csak tartottam, mert ült az íróasztalánál, és számomra megközelíthetetlen volt - nem simogatott, nem vett az ölébe. Anyám se mutatott ilyen érdeklődést irányomban.

Nagyon magányos gyermek voltam, tele szorongással, mert öntudatlanul éreztem, hogy csak dísznek kellek a szüleim kitűnő, egymásra figyelő párosához (az apám a művész és tudós, s anyám az ő közönsége), hiszen a család mégis attól család, ha van gyermek is. De az a legjobb, ha valaki más neveli, és nekik csak a kellemes, illatos, fürdés-etetés után elpilledt baba, majd később a jó tanuló diáklány, s végül a sikeres felnőtt nő jut gondok nélkül.

Gyötröm magam, hogy igazi, mély érzelmeket csiholjak ki magamból irántuk (olykor egy-egy pillanatra azt hiszem, hogy sikerült), azután rájövök, hogy ez a "szeretet" az aggódásban, a szánakozásban, a "köteles szeretet érzésében", majd az ingerültségben, idegenségben (hiszen ezekkel is elsősorban a legszűkebb családunk tagjait tiszteljük meg) nyilatkozik meg.

Apám csak akkor kezdett foglalkozni velem, pallérozni az agyamat (s ezért inkább tanári, semmint atyai minőségében ismerem), amikor az l és ó problémán túljutottunk: milyen betű ez, kérdezte. Lö, válaszoltam. Hát a másik? Ó, vágtam rá. Akkor most olvasd össze, biztatott, mire én ezt ejtettem ki: löó. Senkinek nem kívánom azokat az időket, ameddig a löó-ból ló lett...

Igen jól bánt velem később, mint szellemi partner, meghallgatott, vitába bocsájtkozott velem akkor is, ha bolondokat beszéltem, soha nem éreztem, hogy "gyermeknek hallgass a neve".

Ismerjük egymást, mégis idegenek vagyunk egymás számára. Ismerni vélem őket (lehet, hogy rosszul, persze), ők azonban sohasem foglalkoztak azzal, hogy én ki vagyok és mit szeretnék. Ám azt mindig természetesnek vették, hogy én az ő elvárásaik szerint éljek.

Elmer István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu