"Peru nekem a szeretetet jelenti"

Az inváziók földjén

A perui magyarok papjának életútja rendkívül változatos és izgalmas. Tóth Miklós túl van a nyolcvanon, de ma is aktív, ma is fiatal. Törékeny alkata koráról árulkodik, huncut mosolya és tevékenységi köre azonban a harmincasok korosztályának is emberpróbáló lenne.

Charles de Foucauld kistestvéreivel

A sokmilliós latin-amerikai város egyik legszegényebb negyedének plébánosa. A nyomorúság itt nem szemérmes. Szagolható, látható mindennapi valóság. Benne élni - szabad döntés szerint - már önmagában is tanúságtétel.

Miklós agyát itt mindenki ismeri. Padre Nicolas - kiáltják utána kedvesen lépten-nyomon, miközben végigvezet "birodalmán". Nemcsak a plébániájához tartozó nyolcszáz fős iskola udvarán, de a zegzugos, szűk utcákon is mindenhol.

"Ha már csak annyi haszon is van a mi ittlétünkből, hogy így kevesebb gyilkosság történik, már megéri" - mondja, amit talán túlzásnak éreznék, ha nem a helyszínen hallanám tőle.

De kezdjük korábbról. Dunakeszi mellett, Alagon látta meg a napvilágot 1921-ben. Heten voltak testvérek, közülük ketten papok lettek. (Esztergomi egyházmegyésként indultak, de némi kerülővel érkeztek el odáig.) Bátyja, Gyula ma a pápa közvetlen környezetében, a Vatikánban él, a Szent Péter-bazilika kanonokja, a pápa familiárisa, vagyis a Szentatya szűkebb környezetének tagja.

Édesapjuk szalézi diák volt, és Don Bosco fiaitól olaszul is megtanult. Katona lett, végigharcolta az első világháborút. A kommün és a Trianon utáni nehéz gazdasági helyzet miatt Olaszországban, Velencében próbált szerencsét, hogy gyarapodó családjának enni adhasson. Pedig nagy magyar volt. Gyermekeinek többször említette, hogy boldog lett volna, ha meghalhat a hazáért.

Egyik rokonuk az 1920-ban megnyílt budapesti nunciatúrán volt szakács, és így jutott a nunciustól egy sokat érő ajánlólevélhez. A mélyen vallásos fiatal apa hamar beilleszkedett a velenceiek közé, felnőtt fejjel ministrálni kezdett a Szent Márk-székesegyházban, könnyen el tudott helyezkedni, és néhány éven belül Velence központjában már saját szállodája volt, Budapest néven. A magyar vendégek egymásnak adták a kilincset a fogadóban. Törzsvendégeik közé tartozott többek között Kállay Miklós miniszterelnök és Tóth Tihamér neves egyházi író és későbbi veszprémi püspök.

Miklós Olaszországban járt iskolába, majd 1941-ben, Gyula bátyja példáját követve, felvételét kérte az esztergomi szemináriumba. Az esztergomi bencés gimnáziumban letette a magyar érettségit, és a háború alatt Magyarországon készült a papságra. A háború befejeződése után azonban - mivel egy éve semmit sem hallott Velencében maradt szüleiről - útnak indult, hogy megnézze őket. A szülőket egészségben találva továbbment Rómába: titokban ugyanis levelet is vitt magával, melynek címzettje a Szentatya volt, témája pedig az esztergomi érseki szék betöltésére vonatkozó ajánlás, amelyben Mindszenty József veszprémi püspök neve szerepelt.

Mivel Magyarországra visszatérni nem tudott, Rómában, a Germanikum-Hungaricum növendékeként folytatta tanulmányait. Személyesen először és utoljára egy évvel később találkozott Mindszenty hercegprímással, amikor futárszolgálata elismeréseként 1946 februárjában az a megtiszteltetés érte, hogy ő lehetett a magyar főpap bíborossá kreálásának szertartásán Mindszenty uszályhordozója. Erre máig igen büszke. "Már akkor megéreztem, hogy szent ember. S ma is mindennap imádkozom mihamarabbi boldoggá avatásáért" - mondja.

"Öröm velük és értük dolgozni"

Tóth Miklóst 1948-ban, Rómában szentelték pappá, a közelmúltban elhunyt Kada Lajos későbbi érsekkel együtt. Ezt követően kétszer is megpróbált hazatérni Magyarországra, de nem sikerült. Ezért előbb a Velencei Egyházmegyében volt segédlelkész, majd az ötvenes évek elején a franciaországi Lourdes-i Egyházmegyébe került, egy Arné nevű kis falu plébániáját vezette hét esztendőn át. Gyakran felkereste a híres kegyhelyet, ahol Magyarország felszabadulásáért és saját hazatéréséért is mindig imádkozott. Az ottani püspök nagy tisztelője volt az akkor már rab magyar bíborosnak, és állandó kiállítást készíttetett a kommunisták által üldözött helyi egyházak szenvedéseinek bemutatására. Lourdes-ban ismerkedett meg Angelo Giuseppe Roncalli velencei pátriárkával és titkárával, Loris FrancescoCapovillával,vagyis a későbbi XXIII. János pápával és közvetlen munkatársával, ez utóbbival még most is levelezik.

Az 1956-os forradalom leverése után már teljesen reménytelennek tűnt, hogy valaha is hazatérhet. A nagy számban Franciaországba is érkező magyar menekülteknek - főleg egyetemisták voltak - igyekezett mindenben segítségére lenni. 1961-ben pedig Zágon József prelátus felhívására, aki a magyar emigráció lelkipásztori ellátásának vezetője volt, felajánlotta szolgálatait. Így került Peruba. Genovában szállt hajóra, és kerek négy héten át utazott, a Panama-csatornán keresztül, míg megérkezett Limába. A kis létszámú perui magyarság lelki gondozását az akkor már idős, kiváló szónoki képességű ferencestől, Borsányi Balázstól vette át.

A százötven főnél nem nagyobb akkori magyar kolónia nem adott elég munkát. Ezért más feladatokat is elvállalt: egy elmegyógyintézet lelkésze lett, hitoktatott egy iskolában, és a perui főváros körüli szegény tanyai népesség lelkésze is volt.

Hamarosan megismerkedett két olasz misszionáriussal, Marcos Libardoni püspökkel és a szent életű Sebastian Fancellóval, akik mindketten a Szent József Oblátusai nevű szerzetesrend tagjai voltak. Hatásukra tizenhat évi világi papi szolgálat után, 1965-ben belépett e rendbe, Olaszországban töltötte a novíciusi esztendőt, majd visszatért Latin-Amerikába. Bolíviába küldték misszionáriusnak, a Titicaca-tó partjára, a guaqui indiánok közé. A 3800 méter magasan fekvő terület éghajlatát azonban nehezen viselte, ezért áthelyezték Peruba, ahol az Andok-hegységben, valamivel alacsonyabban, de szintén háromezer méternél magasabb vidéken teljesített szolgálatot, a Huari prelatúrában. Itt 1971-től püspöki helynök is volt hat éven át, és két településen is archeológiai múzeumot alapított.

1997-ben került vissza Limába, és 1999-től plébánosa a Parada városrész Szent Család egyházközségének. E plébániát ötven éve a Szent József Oblátusai-rend látja el. Tóth Miklós Lima legidősebb plébánosa, aki két rendtársával él közösségben, az iskolával egy fedél alatt lévő plébánián.

Ez a városrész 1946-ban alakult, mégpedig igen emlékezetes módon. Ez volt a nyomorúságos körülményeik miatt az Andok-hegység falvait tömegesen elhagyó és a fővárosba igyekvő lakosság első célpontja, amelyet valóságos invázióval hódítottak meg. Egyik napról a másikra családok sokasága lepte el a Szent Kozma nevét viselő kopár és lakatlan limai dombot, felállították kis viskóikat, és ellenálltak az őket erőszakkal kiűzni akaró hatóságoknak. Azóta számtalan ilyen invázió érte a perui fővárost. Ennek "köszönhetően" az ötven évvel ezelőtt hatszázezres városnak ma már több mint nyolcmillió lakosa van.

S az állam még ma is képtelen megelőzni e népvándorlást, a vidéki, elmaradott, magára hagyott települések fejlesztésével, a helyi életkörülmények javításával. Az emberek élni akarnak, és munkalehetőséget keresve jönnek, jönnek feltartóztathatatlanul...

A külső szemlélő számára borzasztónak tűnő körülmények közt élőkről mondja Miklós atya: "Könnyű megszeretni és ezáltal elfogadni ezeket az embereket". Ő, aki korábban visszavágyott Magyarországra, ma már itt van otthon, e piszkos, szegény, de élni akaró, s a maga módján mégiscsak lakható, igenis emberi világban. "Sok erénye van ennek a népnek - mondja. - A nagyobb gyermekek olyan gondoskodással, szeretettel és felelősséggel gondozzák, óvják kisebb testvéreiket, hogy nem lehet nem szeretni, tisztelni őket. A szülőktől nem sokat, vagy számos esetben csak rosszat kapnak ezek a gyerekek. Ők mégis jók és fogékonyak. És igen érzékenyek az emberi szeretetre. Öröm velük és értük dolgozni."

Miután életútját elmesélte kis szerzetesi közösségük társalgójában, felkerekedünk, hogy megmutassa népét, birodalmát. "Irány Charles de Foucauld kis nővérei" - mondja, és kezét a vállamra helyezve, fürgén lemegyünk a második emeletről, amely emeletet már ő építette az elmúlt években. Az iskola portáján az egyik alkalmazottat megkéri, hogy testőrként kísérjen minket kalandos és bizony nem veszélytelen utunkon. Bár a papot ismerik és tisztelik, vigyáznunk kell - mondja -, hogy táskánkat, fényképezőgépünket ki ne kapják a kezünkből. Az utcán egy saroknyit megyünk, majd leint egy háromkerekű, félig nyitott, úgynevezett mototaxit, és a szűk utcák hepehupáin át eljutunk a kis nővérekig. Három szerzetesnő él itt, egy francia, egy perui és egy uruguayi. Imádkoznak és segítenek, amit tudnak a helybelieknek. Hivatásuk lényege, hogy kovász legyenek.

A következő megállónk egy kis kápolna, ugyanebben az utcában. A Lourdes-i Szűzanya vár itt minket. E kis kegyhelyet a helybeliek alakították ki, nem sokkal honfoglalásuk után, hogy helye legyen a magukkal hozott kis Szűzanya-szobornak. A közelmúltban a környék asszonyai keresztény szövetségbe tömörültek, és a plébánost kész helyzet elé állítva szeretett magyar papjuk édesanyjának nevét vette fel a szövetség.

Szintén mototaxiba szállva megyünk tovább, le a dombról a völgybe, ahol széles, de ütött-kopott utcákon át jutunk el a plébánia területén lévő menhelyig, amelyet Teréz anya indiai nővérei vezetnek. Az itt látottakat nehéz leírni. Szerencsétlen, testi és lelki beteg férfiak tucatjai lakják a földszintet. Az emelet pedig az elhagyott gyermekeké és csecsemőké. Önkéntesek segítségével végzik ezt az emberfeletti munkát. Naponta vagy másfél száz embernek adnak ezenfelül ebédet, és hetente egy adott napon - éppen ittlétünk délutánján - tartós élelmiszert osztanak a rászorultaknak, akik már tömegével várakoznak a kapu előtt...

A látogatóba érkezőnek az egész olyan, mint valami hadiállapot. Az itt élőknek azonban ez a mindennapok világa. Tóth atyának is. Nem ideges, sőt, vidám, derűt osztó, kedves mindenkivel. Otthon van ott, ami a mi fogalmaink szerint kifejezetten otthontalan, kegyetlen világ. Az itteniek mégsem adják fel. Mindennapjaik világa ugyanúgy öröm és bánat ötvözete, mint mifelénk - csak talán jobban igénylik a szeretetet és fogékonyabbak is iránta.

Mintha állandó hadiállapot lenne

Teréz anya nővéreinek kisbuszával távozunk a kézzelfogható szeretetnek e fellegvárából, hogy egy újabb invázióval ismerkedhessünk meg. Mégpedig a hivatások inváziójával.

Miklós atya plébániájának közelében, de már egy jobb módúak lakta városrészben, amelyet találóan Victoriának, győzelemnek neveznek, áll és működik rendjének szemináriuma. Mégpedig több mint nyolcvan kispappal, akik többsége Limán kívülről, főleg a hegyi településekről érkezett, azokról a plébániákról, ahol Szent József Oblátusai a lelkipásztorok, a misszionáriusok.

E rendet egy piemonti püspök, José Marelló alapította a XIX. század végén, akit II. János Pál tavaly avatott szentté. A rend két karizmája a fiatalokkal való foglalkozás és a missziós munka. Ahogy belépünk az épületegyüttes udvarára, megbolydul a délutáni stúdium rendje, az egyöntetűen világoskék papi civilt viselő, vidám fiatalemberek ugyanolyan szeretettel veszik körül Miklós atyát, mint néhány órája a plébániája udvarán a sok száz gyermek. És ekkor megértem az idős magyar pap fiatalságának titkát. Ennyi derű, ennyi fiatalság közepette nem lehet megöregedni... S ahol az ember fiatal maradhat lélekben, ott nem tudja nem otthon érezni magát...

A szeminárium kápolnája a szó szoros értelmében az ő alkotása. Családi örökségét, vagyis a szülői vagyon ráeső egyhetedét - amely tetemes összeg lehetett - e kápolna felépítésére fordította. A kápolna nagysága alapján bizony inkább templomnak nevezhető, de lassan ez is kicsi lesz, olyan ütemben fejlődik a rend. Most Limán kívül újabb szemináriumot építenek. Így lesz hely a rend valamennyi jelöltjének, s így talán Szent József perui misszionáriusainak legifjabb nemzedéke egyszer Magyarországon is megtelepül, ami Miklós atya legfőbb vágya. Nem véletlenül helyeztette el a velencei Szent Gellért püspök, a magyarság misszionáriusa egyik ereklyéjét a kápolna oltárában.

Tóth Miklós hamarosan megjelenteti második rendtörténeti monográfiáját, és fiatalkorának kedves hobbija is vonzza még, a festészet. És ez érthető: Velencében, a szépség és a művészetek városában cseperedett emberré a perui magyar lelkész.

Tóth Miklós atya iskolája teraszán, háttérben a szegény városrész

Ami a perui magyarság jelenét illeti: Miklós atya évente kétszer hívja egybe az immár ötvennél kevesebbre apadt itteni magyarságot szentmisére és agapéra: karácsonykor és augusztus huszadika alkalmából. Ma is látogatja az idős, nehéz helyzetű honfitársainkat, vigasztal, magyarságra tanít, itt a távolban, ma is, túl nemcsak a nyolcvanon, hanem a tengeren és az Andok hatalmas hegyvonulatain is. Nagy örömöt okozott számára, hogy immár magyar püspöke is van e hatalmas országnak, az április elején szentelt Zserdin Antal Gellért személyében, aki ugyan misszionáriusként nagyon távol dolgozik a fővárostól, a dzsungelben, de talán egy évben egyszer eljön majd Limába, hogy jelenlétével új lendületet adjon a limai magyar közösségnek...

"Életemet három szakaszra osztom - mondja búcsúzásunkkor a limai ferences templom Árpád-házi Szent Erzsébet-oltáránál. - Az első a szépségé, amely Velencéhez köt. A második a tudományoké, az igazságkeresésé, amely Esztergomot és Rómát jelenti, a harmadik pedig a szereteté, amely betetőzi az egész életemet, s ez pedig számomra Peru."

Szerdahelyi Csongor

Hivatásszempontból Tóth Miklós atya készségesen áll az érdeklődők rendelkezésére. Címe: Tóth Miklós OSJ, Parroquia La Sagrada Familia, Bausate y Meza 2006 Lima 13 La Victoria, Peru

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu