A kilenc nem háromszor három

A titok nem titok

Borosék igazán nem mindennapi család. Két összenyitott lakásban laknak a hatodik emeleten - ők tizenegyen. A negyvenöt éves Gábor műszaki végzettségével kazánfűtő egy kórházban, "ennek egy nagy előnye van, hogy huszonnégy óra munka után negyvennyolc órám szabad". Andrea tanítónő, de tizenhét éve csak szülői értekezletek alkalmával lát belülről iskolát. Ennyi idős a legidősebb gyermekük, akit még nyolc követett. Jánoska, a legkisebb másfél éves. "Jöttek szépen sorban...", Andrea nem mesél hőskölteményeket önmagáról, kilencgyermekes anyaságáról. Úgy látszik, neki ez úgy természetes, ahogy másnak kettő vagy három van, "a szülő nem darabbérért dolgozik".

* * *

A nagyfiú, Tomi már itt született, azóta háromszor költöztek a hatalmas, százhatvannégy lakásos házon belül, amikor már majdnem elviselhetetlenül szűk lett a lakás. A lakótársak hamar megkedvelték őket, "kedves, szolid emberek voltak mindig", talán csak az ötödik gyermek, Andris születése után kezdtek furcsán nézni rájuk, "hát ehhez azért nagy bátorság kell..." Andrea nem érez magában különösebb bátorságot azóta sem, "hogy lehetne bátor az, aki fél az egértől", Gábor meg azt morogja a bajusza alatt, hogy "rövid ideig voltunk bátrak, aztán felelőtlenek lettünk, később meg fehér cigányok". Valóban, sehová nem hoz annyi családi pótlékot a postás, mint a hatodik emelet 2-3-ba. Igaz, a férfit még nem látták a ház földszintjén működő két kocsma egyikében sem, annál gyakrabban az udvaron és a lépcsőházban, amint éppen a gyerekeivel és azok házbeli barátaival a szelektív hulladékgyűjtést végzik évek óta. A szerény bevétel a kirándulások, a nyári táborozás költségeire fordítódik.

A furcsállkodás elmúltával a hetedik gyermek születését már izgatottan várta az egész ház, "úgy látszik, elhitték, hogy nem figyelmetlenségből születnek ezek a gyerekek". Andreával úgy beszélgetünk, hogy baktatok a nyomában szobáról szobára, "bocsánat, de még nem tudtam megnézni, hogy reggel rendet raktak-e maguk után", ahogy elnézem, itt-ott vannak hiányosságok, Tomi és Anna birodalmában viszont majdnem kifogástalan a rend, "amikor megjönnek, mindig megdicsérem, akit csak lehet, aki nem kap dicséretet, megy, és elpakolja a széthagyott holmijait". A három kicsi közül ketten a konyhaasztalnál rajzolnak elmerülten, Jánoska meg délelőtti alvását végzi éppen.

"Nem mondanám, hogy rabja vagyok a gyerekeimnek", Andrea közben visszatalál a gáztűzhelyhez, még éppen idejében, egy hatalmas fazékban békésen fő valami, de a melegíteni föltett tej majdnem kifutott, "látod, van Gondviselés", nevetve mondja, de azt hiszem, komolyan gondolja.

* * *

Ők a lelke a háznak. Nyílt, barátságos emberek lévén hamar összebarátkoztak gyerekeik házbeli barátainak szüleivel, azok meg egymással. Nem kis dolog ez egy ilyen hatalmas házban, ahol évtizedekig képesek úgy élni a lakók, hogy legföljebb köszönnek egymásnak. Borosék születésnapi bulira hívták a házbeli gyerekeket, szóba elegyedtek a szülőkkel. Hét-nyolc család gyerekei évek óta sűrűn nyomják egymás ajtajánál a csengőt, a szülők is gyakran összejárnak, ürügy mindig van rá, szilveszter vagy farsang, adventi gyertyagyújtás vagy nagypénteki keresztút, kirándulás, ping-pongverseny vagy szemétszállítás. A házbeli baráti társaság - Borosék néhány más barátjával együtt - a Nagycsaládosok Országos Szövetségén belül külön egyesületet hívott életre, így néha pályázatok útján is kapnak egy kis pénzt különféle gyerekprogramokra. Többségüket Andrea és Gábor szervezik, intézik az egyesület adminisztrációjának javát. A hozzájuk bejáratosak sem igazán értik, hogyan képesek erre. Mások három gyerekkel is képtelenek feleannyi feladat ellátására, mint ők kilenc mellett.

* * *

"Kilenc gyerekkel nem háromszor annyi gond és feladat van, mint hárommal", Andrea megcsodálja Rita és Márk rajzait, "most fessetek valamit Barnabásnak is". A lassan iskolába kerülő kislány és a hároméves gyerkőc a nyelvét is kidugja nagy igyekezetében. "A gyerekek egymást is segítik, nevelik. A kicsik hamar megtanulják, hogy nem csak ők vannak a világon, a testvérek kirajzolják egymás életterét, mindnyájan megtapasztalják a határokat, de azt is, hogy azok azért átjárhatók. Van enyém és van tiéd, de azok elkérhetők, mert nincs mindenből kilenc." Közben csörög a telefon, egy cég szívesen átadna a nagycsaládos közösségnek egy nagyobb adag joghurtot és más tejterméket, mielőtt lejárna azok szavatossága. "Délután el kellene hozni, Gábor egyedül nem bírja, nem érsz rá?" Nem nagyon, de majd megoldjuk valahogy. Andreáéktól minden kérés kimondatlanul is úgy szól, hogy ők a munka felét elvégzik. Mikor? "Volt egy tanárom, ő mondogatta gyakran, hogy a nap huszonnégy órából áll és egy éjszakából", ők mintha tényleg így élnének. Mikor van idejük a saját életükre, egymásra? Gábor a múltkor erre azt felelte, hogy "kilenc gyerekünk van, ezek szerint olykor adódik..." Erőteljes, éhes gyereksírás hallatszik odabentről. Fölébredt a legkisebb, Andrea indul befelé, "bocsánat, de őkelme vegyes koszton él", az ajtóból visszaint, hogy várjak, mindjárt itt lesz újra. Meglepődöm, azt hiszem, nem sok anya szoptatja a másfél éves gyerekét, különösen, ha az már nem az első...

* * *

"A múltkor ugyanezt kérdezte valaki, hogy rabja vagyok-e a gyerekeimnek. Nem igazán értettem a kérdést. Először is nem választanám szét a gyerekeimet és a családomat. Szóval, ha valakiknek rabja vagyok, azok közé a férjem is odatartozik. A rabtársam. Akivel közösen határoztunk mindenben, ami valóban fontos az életünkben. Együtt döntöttük el, hogy lesznek gyerekeink. Vagyis, hogy nem teszünk ellene. Mert hát az a természetes, hogy egy házaspárnak lesz gyereke. Mi örömmel elfogadtuk őket. A nagyanyámnak azt mondta annak idején az orvos, hogy belehalhat, ő mégis megszülte apámat. Az élet nemzedékről nemzedékre adódik tovább, aki nem vállal gyermeket, az megszakítja a láncot. Ez nálunk föl se merült. Aki gyereket vállal, tudnia kell, hogy kikerül a saját élete középpontjából. Nekem tényleg nem azzal telik az életem, hogy a fodrász és a fitness-szalon között még beugorjak a kozmetikushoz, de azért igyekszem nem úgy kinézni, mint egy lestrapált boszorkány."

* * *

Abban a katolikus közösségben, ahová Gáborék tartoznak, nem ők az egyedüli nagycsaládosok. Példát, bátorítást és rengeteg konkrét segítséget kapnak ott. Ezt - mint a legtöbb dolgot, amit csak kapnak - igyekeznek másokkal is megosztani. Lehet, hogy ez, vagyis az osztozás készsége és képessége az ő "titkuk"? Lehet, de ezt sem tartják titokban. Szívesen megosztják bárkivel, aki "vevő rá".

"Hogy rabja vagyok-e a gyerekeimnek, a családomnak?", Andrea újra a gáztűzhelynél áll, és keveri a rántást. "Lehet, hogy igen, de én nem érzem rabságnak. Akkor se, ha néha nagyon elfáradok és elkedvetlenedem, ha olykor nagyon nyomaszt, hogy nincs pénzünk, és hogy még mindig nem fejeztem be azt a könyvet, amelyet egy hónapja kezdtem el olvasni. Nem tudok és nem is akarok folyton mosolyogni, nem akarok plakátfigura lenni a kicsattanóan boldog sokgyerekes anyák reklámkampányában. De úgy érzem, a helyemen vagyok, a férjem és a gyerekeim mellett, emberi kapcsolataimban és különféle tevékenységeimben. Azt gondolom, hogy az ember élete nem arra való, hogy magának őrizgesse-tartogassa. Hanem hogy adja, osztogassa. Nem így van?"

(kipke)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu