Elmer István

Nászajándék

A gonoszoknak nincs daluk. Némák, mint a vastag jég. Egyszer azonban eljő a perc, amikor mindannyiunkba belehasít a riadt rianás, s megfeszül a némaság: a felismerés vagy a félelem roppanásával. Majd a jövő héten, igen, anyám, a jövő héten biztosan meglátogatlak. Rúzsízű a szobád a barokk tölgyfa bútorok között és a drapéria, mint valami örök menyasszonyi fátyol az ágyad fölött. A kerek kép. És a vitrin. Néha kinyitottad az ajtaját, kézbe vetted a porcelánokat, a fény felé tartottad: vékonyak, nézd áttetszenek, hívtál magadhoz, mintha titkot osztanál meg velem, majd ugyanolyan csöndes mozdulattal, ahogyan kivetted, viszszahelyezted őket. Tudtam, hogy fáj. Sajog benned a kín, lüktet, mint a forró láva, bugyog, ráfolyik fiatalságodra és szépségedre. Elfecsérelt szépséged és fiatalságod fájt benned, szemöldöködön és kartonruhádon, a fájdalom fölégette az asztal lapját, mert vasaláskor ott felejtetted a forró vasat, mert fájt, akire gondolni mertél, amit titokban, mint a bűnt remélted. S a bűn volt az öröm. Mielőtt még szeretni tudtad volna, halt el mellőled a férjed. S te őt láttad abban a másik férfiban. Talán ugyanazokat az orvosi mozdulatokat tették mindketten, a fehér köpeny és a kínos pontossággal elválasztott haj. Fogtam a kezed, mentünk valahová, talán ősz volt, és sárgán porlott az utca, s már nem emlékszem, de tudom, összefont hajad koszorúzta az arcod, talán éppen borbélyhoz készültünk, vagy csodásabb célja volt menetelünknek. Betértünk egy házba, a nyitott kiskapun át hívott be valaki, váratlanul, izgatottan, szinte rángatva, én még mindig fogtam a kezed, néhány szó hangzott el, s te sírni kezdtél, minden tagod rángatódzott, nekidőltél a kőoszlopnak, mert nem bírtad, talán kiáltoztál is, hogy az nem lehet, mint egy madár a drótháló alatt, s én csak álltam, bámultam félig dőlt tested, bámultam a sírásodat, és nem tudtam, kinek szóljak, nem tudtam, hová bújhatnék, nem tudtam, mitől apadhat el a sírás. Nagyon hideg volt, és te csak szenvedtél. Azóta valahányszor arra járok, megnézem a házat. Még mindig ott a fájdalom a mállott falakon. Férjed halála után meghalt a szerelmed is. Az autóbuszt követte motorkerékpáron, amelyen utaztál; játék volt, integetett, vagy azt sem. Csak kívánta, hogy lássad, amint odamosolyog. S azután elmaradt a kanyarban. A következő járat egyik utasa mesélte, hogy nekirohant a betonkorlátnak. Zokogva tiltakoztál, mire ő annyit mondott: szétloccsant az agyveleje.

Erre még inkább rázott a fájdalom. Szégyelltelek. Elengedted a kezem, lakkozott körmöddel kapartad a falat, rúzsos szájad kínjában rágta a meszet. Szégyelltem a kínod, s nem értettem, miért, csak azt éreztem, szenvedéseddel megalázol, fáztam és féltem, féltem a szégyent.

És még arra emlékszem: valahonnét odasütött a nap, a felfutó repkény között, érett sárga volt a levegő, mint egy császárkörte, tele zamattal és illattal. De ebből semmit sem éreztem. A kezed után kaptam, de nem találtam. Ijedtemben összevizeltem magam.

Mikor jössz, kisfiam, kérdezted a telefonban, és különös volt a hangod. Talán a jövő héten, mostanában annyi az elfoglaltságom, dadogtam könyörtelenül.

Nem fejeztem be a mondatot. A hangban egyszerre megpillantottam a kerek tornácoszlopot, az őszt, a rúzst, amint elmaszatolódik a meszelésen, a napot is láttam a levelek között, s mindent, körömtépő karmolásod, a rángó tested. Csak a szemed nem láttam.

A gonoszoknak nincs daluk. Nem volt dalom a telefonkagyló fölött állva. Mint egy szikkadt rét, álltam anyám szava előtt: igen, rég láttuk egymást, persze, találkoznunk kellene, majd időt kerítek rá, csupa rohanás, de hiszen ezt már mondtam. És soroltad panaszaidat: fáj a lábad, nagyon, és nem tudod, miért, meg is dagad, s már arra gondolsz... de te, aki ismered a tünetek jelentését, ki sem merted ejteni, amire gondoltál. Nem félelemből, mert akkor se féltél, a szétloccsant agyvelő után. Valaki még azt is mondta, kiskanállal kellett összekaparni az országút kövezetéről.

Megint érzed a vesédet, panaszoltad, alig hallottam a többit, és már úgy gondoltam, a hangod is ugyanaz a hang, mint akkor. Nem láttam, vajon nekidőltél-e a falnak, miközben a kagylót tartottad. És azután a vizsgálatok, hosszú zárójelentés, az orvos különösen fogalmazott benne.

Hát akkor szervusz... amint lesz időm, meglátogatlak. Addig is...

Letettem a kagylót, leültem a sarokba, a karosszékbe. Hidegséget éreztem, és görcsösen kuporodtam össze. Nem tudtam, vizelnem vagy hánynom kell-e.

Két napig vártam, s hozzád utaztam. Dicsekedtél: új szőnyeget vásároltál, és én dicsértem az ízlésed. Közben lopva figyeltelek. Hogy nem dőlsz-e neki valamilyen oszlopnak, és a rúzsod illata után szaglásztam, a kezed néztem: ha kinyújtanám az enyémet, elérném-e? S hogy a nap honnét süt.

Nézd, tetted elém a vizsgálati eredményt, milyen hosszú, de te érted az orvosi szöveget is, mondtad zavartan.

Rád pillantottam. Szép voltál. Csak egy kicsit megöregedtél. Istenem, hát elveszíthetlek? Soha, soha nem éreztem még ilyet, csak akkor, azon az őszi napon, amikor a motorbicikli és a betonkorlát... s még évtizedek múlva is szekrényed mélyén őrizted a fényképet: keresztbe vetett lábbal és karral egy férfi fehér orvosi köpenyben támaszkodott neki egy fának. És te kínodban kapartad a falat, kezed kicsúszott az enyémből, s aznap nem nyírta le hajamat a borbély. A magány félelmében nedves lett a nadrágom.

Végigolvasom a papírt, s elveszítelek? Tűnnének el róla a betűk, vagy tépjem szét, s hosszan kerülgettem a sorokat, mintha megmenekülhetnék attól, hogy elolvassam az ítéletet. Közben te, mint valami huncut gyerek, zavartan néztél rám. Arcomon akartad látni, mi vár rád. Hálószobádban láttam a kárpitot, megint elöntött a rúzsillat, de már nem tudtam, rúzsod illata valóban ott terjeng-e, s hogy nem feslett el vajon a drapéria?

Mi lesz velem nélküled? Fagyos volt és dermedt minden tagom. A dallamra akartam emlékezni, amelyet te is szeretsz. De nem tudtam felidézni, se azt, se másikat. A gonoszoknak valóban nincs daluk. Gonosz vagyok, mert nem akarlak elveszíteni. Gonosz vagyok, mert miattam kellesz, nem önmagadért, minden ostoba zárójelentés, minden tagadás és minden fájdalom ellenében. Nekem kellesz, mert amikor nem törődöm veled, akkor is kellesz nekem. Nem lehet bajod, nem teheted meg, hogy ijedtemben megint összevizeljem magam. Látod, öregedő fejjel most is szorítanom kell a lábam.

Végigolvastam a zárójelentést. Érdektelen papír. Enyhe tágulatról beszélt, de semmi kóros elváltozás. Az iratot az asztal lapjára csúsztattam, s kényelmesen engedtem el magam a fotelban, amelyet nászajándékba kaptál, s az én fotelomban. Fölhúzott lábbal, fejem a magas támlának vetve álmodtam odahaza, kiláttam a kertre, és te akkor is szép voltál, s még hittem, soha nem kell téged elveszítenem. Mert már akkor is önző voltam, s önzésem azóta csak erősödött.

Néztem a nászajándékod. De neked nem jutott nász. Se az apámmal, se mással. Milyen szép most minden, törte meg hangom, mint a dió roppanása a délutánt. Vigyázz a szőnyegre, ne sározd össze, kacagtál, miközben kikísértél. Legközelebb, ha jössz, addigra elkészül a függöny is, szóltál még utánam.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu