Embernek való élettér

Beszélgetés Bíró László püspökkel házasságról és családról

A múlt év őszén II. János Pál pápa boldoggá avatott egy házaspárt. Arra már volt példa, hogy férj és feleség külön eljárás keretében boldoggá, illetve szentté avattatott. De házaspár boldoggá avatása most történt először. A családi élet, a házasság "fölértékelődését" jelzi ez? - kérdeztük a Magyar Katolikus Püspöki Kar családreferensétől, Bíró László püspöktől.

- Az egyház mindenkor nagyra értékelte a házasságot és a családot, inkább azt mondanám, hogy napjainkban ezt még jobban igyekszik hangsúlyozni. Az új boldogok kapcsán a pápa arra kereste a választ: miért hiszünk a családban, milyen családban hiszünk? Azért hiszünk a családban, mert Isten is hisz benne. A család Istentől való intézmény. Semmiféle parlament nem határozhat önkényesen arról, hogy mi tekinthető házasságnak. Hitünk szerint a család nem elsősorban szociológiai valóság, nem gazdasági egység, hanem ontológiai valóság. Isten ajándékozta az embernek, amikor az embert férfinak és nőnek teremtette. Jézus a család magvát, a házasságot szentségi rangra emelte.

Milyen családban hiszünk? A házasságon alapuló családban. A család kiindulópontja és célja is a házasság. Ha azt akarjuk, hogy a család boldog legyen, a házasságot kell óvni és erősíteni. Ha a házasság természetes intézménye összeomlik, akkor nem tud hatékonyan működni a házasság szentsége, és boldogtalanná válik a család. Ma a házasság intézménye került veszélybe. Az anyagi javak utáni hajszában, amely akár a minimális létfeltételekért, akár a gyarapodásért folyik. A hétvégi munka kényszere, a ki nem vett szabadság az egymásnak szentelhető időt és erőt rabolja el a házaspártól. Hányszor látjuk, hogy mire elkészül a családi ház - kész a házasság is...

Ezek szerint az egyház nincs könnyű helyzetben, amikor egy válságjeleket mutató intézményt propagál...

- A gyakorlat azt mutatja, hogy a válságjelek ellenére a társadalomnak is szüksége van a házasságra. Az élettársi viszony sokkal kevésbé képes elhordozni az új életet, a problémákkal küzdő és az elnehezült életet. Statisztikák szerint az élettársi viszonyokban feleannyi gyermek születik, mint a házasságokban, a felek nem érzik magukat biztonságban, hogy a társuk a nehézségek közepette is kitart mellettük, és ez a fajta együttélés a legritkább esetben alkalmas az idős szülők gondozására, ápolására. Az élettársi viszonyból többnyire hiányzik az igazi elköteleződés.

Ma már úgy tűnik, mintha csak az egyház emelne szót a házasság és az élet védelmében. Pedig ez nemcsak a hitét élő megkeresztelt ember kötelessége, hanem minden jó szándékú emberé. Ez nem lehet csupán egy kisebb-nagyobb embercsoport "rögeszméje", hanem minden olyan ember ügye, aki tiszteli az emberi személyt, és felelősséget érez a holnapért. Hogy milyen jövő vár egy nemzetre, azt elsősorban nem a politikai csatározások, a parlamenti viták és a banki kamatok szintjének hullámzása, hanem a családi otthonok légköre mutatja meg.

De hát éppen az emberi személyre, az ő jogaira hivatkozva érvelnek sokan az egyéb együttélési formáknak a házassággal való "egyenjogúsítása" mellett...

- Az emberről vallott felfogás, az emberkép különbsége áll emögött. Az a hamis tétel, hogy az emberi személy elsősorban én vagyok. Akik nem merik vállalni az életre szóló elköteleződés nagy, szent kalandját, azok a szeretet kapcsán is egyetlen kérdést tartanak szem előtt: engem mennyire tesz boldoggá? A kapcsolat csak addig tart, amíg a partner kielégítően látja el azt a feladatát. Ha más ennél többet ígér, akkor nincs miért tétovázni... Az önzésnek ez a fajta civilizációja nemcsak a családnak nem kedvez, hanem magát az önző embert is elpusztítja. A szeretet korcsosulása a kiindulópontja, végső elkorcsosulása pedig a tragikus végállomása ennek a folyamatnak.

Az önzéssel párhuzamosan növekszik a bizonytalanság érzete is, mert feltételezhető, hogy a másik is ugyanígy gondolkodik. Ahogy az egyik fél "lecserélheti" a partnerét, úgy ezt a partner is megteheti vele. A házasságban éppen a jóban-rosszban kitartó hűség ígérete a bizalom forrása. Amikor az egyház "követelményeket támaszt", a házasságot, vagyis a hűséget hangsúlyozza, az ember biztonságáért emel szót.

Azt gondolhatnánk, hogy ez a biztonságérzet volna az élet továbbadásának egyik fontos feltétele. De ez csak részben igaz. Nagy számmal vannak házasságok - gyaníthatóan a templomban megkötött házasságok is -, amelyekből nem születik gyermek. Ugyanakkor egyre több az olyan nő, aki élettársi kapcsolatra sem tart igényt, mégis szül gyermeket.

- Ha az emberi kapcsolat elsősorban a másik birtoklását jelenti, akkor egy "harmadik" - többről talán szó sem lehet - megjelenése csak megzavarná a birtokviszonyt. A jónak nevezhető házasságban a férj és a feleség önmagát ajándékozza a társának; hűségesen, olykor hősiesen vállalják egymást az élet minden helyzetében, gondban, bajban, betegségben is. Az ilyen kapcsolatok azok, amelyek igazán nyitottak az új élet elfogadására.

Ilyen-olyan mértékben: az egykétől a nagycsaládig...

- Ne a számokról beszéljünk, hanem a szándékokról, a lelkületről. Az önzésről és az önzetlenségről, a felelősségről és a felelőtlenségről. Számos oka lehet, hogy egy házaspárnak mondjuk csak egy gyermeke születik. Tudjuk, hogy mi ez az ok? Azt viszont nyugodtan mondom: a legnagyobb rossz, amit a szülők tehetnek, hogy azért vállalnak csak egy gyermeket, hogy annak mindent megadhassanak. Ezzel a gyermeket nagy valószínűséggel képtelenné tesszük a szeretetre, mert talán tényleg megkap mindent, amit kíván, de nem kapja meg az ajándékozás, az adni tudás örömét.

A sok gyermek vállalása sem önmagában érdem, hanem azzal a felelősséggel, amellyel róluk a szülők gondoskodnak is. Akik szeretettel és felelősen vállalják a több gyermeket, a nagy családot, azok ugyanakkor igazi elismerést és a jelenleginél méltányosabb támogatást érdemelnének. Mert a család a legotthonosabb, az igazán embernek való élettér.

A tudatosan magányos nők gyermekvállalása ellentmondani látszik annak a keresztény szemléletnek, amely a gyermeket két egymást szerető ember, a férj és feleség szerelmének gyümölcseként tekinti. Vannak nők, akik hajlamosak azt hinni, hogy szuverén módon dönthetnek a megfogant életről.

Az emancipáció okolható ezért?

- Az emancipáció, az egyenlő jogokért való küzdelem nem kifogásolható. Az egyházban is vannak ilyen törekvések. De míg a szélsőséges feminizmus azért küzd, hogy a nő férfijogokat és szerepeket tölthessen be, vagyis hogy férfiként lehessen jelen a családban és a társadalomban, a keresztény nőmozgalom célja, hogy a nő nőként legyen teljes értékű és jogú tagja a családnak, a társadalomnak és az egyháznak. Hogy a nőnek joga legyen anyává lenni, lehetősége legyen rá, hogy nevelhesse gyermekét. A keresztény nőmozgalom azt is hangoztatja, hogy a nőnek joga van a férjéhez: az államnak kötelessége olyan körülményeket teremteni a családok számára, hogy a férjnek ne kelljen második és harmadik állást vállalnia ahhoz, hogy családja tisztes megélhetését biztosítani tudja.

Az egyház a férfi és a nő karizmáiról beszél, amelyek nem riválisai, hanem kiegészítői egymásnak.

Házasulandók, fiatal házasok és családok pasztorációjával is foglalkozó papként hogyan látja: tudják az emberek, valójában mit is jelent gyermeket vállalni?

- Az utóbbi évtizedekben felnőtt nemzedékek sajnos féloldalas iskolai, hiányos családi és vallási nevelésben részesültek. Nagyon nagy feladat várna tehát a hitoktatókra, a jegyesoktatást végzőkre, általában a lelkipásztorkodó papságra. Hogy a magam példáját említsem: tizenhét éven át szolgáltam egy városban. Az első hittanosok idővel mint anyák és apák jöttek vissza beszélgetni, gyónni. Mikor az első édesanya arról panaszkodott, hogy mennyire unalmas odahaza, mennyivel jobb volna újra matematikát tanítani a gimnáziumban, akkor gondolkodóba estem. Vajon biztattam-e a rám bízott ifjúságot: tanuljon, hogy jó anya és apa lehessen. Tudatosítottam-e bennük, hogy a legmagasabb szintű kreativitás a szeretet, az élet adása és kibontakoztatása? A legnemesebb hivatás: valakiben - a szülőnek elsősorban a gyermekében - felszínre hozni a szeretni tudás képességét. Az akkor tudatosult mulasztásomat azóta igyekszem bepótolni.

Amiről eddig beszéltünk: önzetlenség, ajándékozás, bizalom, felelősség, hűség - csupa kikezdett érték... Az erózió a hívő emberekre is hat.

- Ezen nem lehet csodálkozni. A tradíciók továbbélésének nem kedveznek a körülmények, de az értékek tudatos számbavétele nagy segítséget jelenthet.

A szeplőtelen fogantatás és Mária mennybevitelének ünnepéről kellett beszélnem nemrégiben, és akkor fogalmazódott meg bennem, milyen fontos mondanivalója van mindkettőnek az életről. A szeplőtelen fogantatás titkában az embert szemléljük, aki léte első pillanatában, amikor az édesanyja még nem is tud róla, Istentől szeretett lény. Nagyboldogasszony titkában pedig azt az embert, aki halála után is az Istené, sőt. Ez a két ünnepünk tehát arra is tanít, hogy az ember élete szent a születése előtt és a halála után is. Ez azt jelenti, hogy az élet Istenhez tartozó valóság. Annak megajándékozottjai, továbbadói vagyunk - nem urai.

Értékekről, elvekről beszélgettünk. Tudjuk, tudnunk kell azonban, hogy talán senki sem képes maradéktalanul megfelelni ezeknek, mindannyian csak többé-kevésbé élünk ezen elvek szerint...

- Így igaz. De helyesen tennénk-e, ha ezért hallgatnánk ezekről az értékekről? Nehogy bűntudatot érezzünk vagy ébresszünk másokban? De hát a valóságos bűnök miatti bűntudat teljesen normális érzés. A keresztény ember számára különösen, hiszen tudja, hogy van szabadulás, van irgalom és újrakezdés is. A családi élet területén elkövetett bűnöket sem lehet meg nem történtté tenni, a mulasztások nagy részét talán nem lehet "bepótolni", de mindig meg lehet szakítani az önzés körét, amiről tudjuk: ez a bűnök igazi forrása.

Mondhatjuk, hogy az egyház lelkipásztori küldetése leginkább azokhoz szól, akiknek a legnagyobb szükségük van rá - persze csak ha igénylik. És nemcsak a papok feladata ez. Hanem a családoké is: egymás támogatásának mindenféle lehetséges módján. Krisztus miszsziós parancsa jut eszembe, amely mindenkinek szól, minden élethelyzetben, és úgy kezdődik: menjetek. Menjetek egymás felé: boldog házasságban élők és azok, akiknek valamilyen okból nem ez jutott, akik nem tudták megvalósítani az eszményt. Menjetek egymás felé: ne hamis öntudattal és leereszkedőn, ne irigykedve vagy szorongva. Menjetek: szükségetek van egymásra.

Kipke Tamás

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu