Régimódi felfogás ez?

Egy asszony vallomása házasságról, családról, hűségről

Kemény, stramm asszony. Karakán, egyenes beszédű. Vagánynak, modernnek is nevezhetnénk, ő régimódinak mondja magát. Vékony, csinos, ősz haja szépen gondozott. Székelyföldről való csepresek, szőttesek díszítik a házát, a bútorai is Erdélyből valók. Miként ő maga is: Bánffy Mária, 1945 januárja óta Ugron Istvánné. Öt gyermeke van, három fiú, két leány, húsz unokája, nyolc dédunokája. Hat évvel ezelőtt, ötvenkét év házasság után temette el a férjét.

Édesanyja az ő hároméves korában, sokat betegeskedő édesapja tíz évvel később meghalt. Máriát a nagyszülők nevelték, Kolozsváron. Tizennégy éves korában ismerte meg későbbi férjét, 1940-ben, amikor Erdély egy időre ismét magyar lett. Egyik nagybátyja keresztapja volt Ugron Istvánnak, ő hívta meg a fiatal tisztet a kolozsvári házba.

Magyar katonatiszt, főhadnagy! Hát ez valami csodálatos! - mondta magában Mária. A fiú huszonhárom éves volt akkor. Egy év múlva elment ejtőernyősnek Pápára, de elő-előfordult azért Kolozsváron, ilyenkor rendszerint találkoztak. Egy alkalommal mondja a nagypapa, hogy Ugron István itt van, meghívta másnap ebédre.

A nagypapával nagyon jóban voltam. Időnként bementem hozzá panaszkodni: a nagymama ezt nem engedte, a nagymama azt nem engedte... A nagypapa Wiener Neustadtban nőtt fel, később ott volt katona. Azt mondta: "Maul halten und weiterdienen!" (Pofa be és tovább szolgálni!) Na, én ezt megtanultam... és ez egy életen keresztül segített.

1944 szeptemberében a család átjött Magyarországra, a Vas megyei Táplánszentkeresztre. István akkor Pápán állomásozott, esténkét átjárt Máriáékhoz. Aztán a frontra került, megsebesült, s kérésére a szombathelyi kórházba hozták. Tudta, hogy Mária ott vállalt ápolónői munkát. Egyik reggel szóltak a lánynak, hogy menjen a tizenhetesbe, ott keresi valaki. Ő már sejtette, hogy ki az, félt is, de amikor belépett, István az ágy szélén ült és mosolygott.

Buta arcot vághattam, mert a többi tiszt úgy kacagott, hogy majd´ kiestek az ágyból. Karácsonykor aztán István már kijöhetett a kórházból, s a nagypapa meghívta őt hozzánk. Így történt, hogy 1944 szentestéjén megkérte a kezemet a nagypapától. Háború volt, nem láthattuk előre a sorsunkat. Csak azt akartuk biztosan tudni, hogy összetartozunk.

Január 5-én volt az esküvő. Istvánt hamarosan a harctérre vezényelték, Mária Répceszentgyörgyre került, Mikes János bácsihoz, aki nyugdíjas érsek volt, háza akkor már tele volt menekültekkel. Amikor Mária megérkezett, éppen veszekedett valami némettel, aki kárt tett a kertben. Három nap múlva jöttek az oroszok. Az első előőrsük éppen csak benézett, a következő már rosszabb volt. János bácsi indult ki a házból, amikor az oroszok jöttek befelé. Nem kopogással kértek bebocsátást, hanem kézigránáttal. János bácsi holtteste mellett tódultak be a házba.

István azt mondta a katonáinak, hogy menjenek Nyugatra, ha akarnak, de ő nem megy. A hazáját védte, de Magyarországon kívül a németekért nem harcol. Aztán kalandos úton felment Pestre, jelentkezett a Honvédelmi Minisztériumnál. Néhány nap múlva értem jött, s felvitt engem is. Egy rokonunk házában laktunk, de én rettenetesen féltem az oroszoktól. Akkor már vártam Bélát. Később Szombathelyre mentünk, a karmelitáknál kaptunk szállást. Nem okozott gondot az utazás, nekem egy fél koffer holmim maradt, Istvánnak annyi, amennyi hátizsákjában volt. Ha menni kellett, hát mentünk.

Szombathelyen megszületett Béla, nem sokkal ezután Istvánt elvitték és lecsukták. Mária a három hónapos csecsemővel ismét Táplánszentkeresztre ment. Istvánt közben elítélték, aztán hamarosan felmentették, de a honvédségtől kirúgták. Szabadulása után alkalmi munkákat vállalt, végül egy szeszfőzde vezetője lett Zirc közelében, Kardosréten. Mária csak később, a második gyermek, András születése után követte a férjét.

Nem nagyon terveztük a családot, legfeljebb arra a bizonyos ciklusra, a naptárra figyeltünk. Kétévente születtek a gyerekeink. Igen, valóban nehezen tudom megérteni, amikor azt mondják, hogy nincs még lakásunk, most azért nem lehet gyerek, most meg azért nem lehet, mert nincs még berendezve. Úgy voltunk vele, hogy ha adott az Isten nyulacskát, ad majd hozzá füvecskét is. És adott is mindig.

Istvánt ötször fogták le, s összesen tizenegy év és néhány hónapot töltött börtönben.

Ötvennégyben Bakonybélből vitték el, és az első hír ötvenhat januárjában érkezett róla. Akkor már megvolt Mária és Anikó, és a családdal éltek István szülei is. A forradalomkor István kiszabadult. Nem ment haza, pesti barátoknál bujkált, többek között Zlinszky Jánoséknál. A forradalom után aztán egyszer csak mellé lépett két ÁVÓ-s, és vitték. Hatvanhárom januárjában szabadult. A fiúk akkor már Pannonhalmán voltak gimnazisták. A lányok néhány évvel később a Patrónába jártak. Zolti a szülők "második házasságából" született, 1964-ben.

István borzaszó békességes volt, én viszont könnyen méregbe jöttem. Bakonybélben történt, hogy nem azt a zsák árpát daráltatta meg, amelyiket én akartam. Dühöngtem, kiabáltam. Nagy nyugalommal odament a szekrényhez, kivett legalulról egy repedt tányért: - Ezt vágd a fejemhez szívem, ezért nem kár! Nem tehettem mást, nevettem, s azt mondtam: - Öregem, ne haragudjon! Ő tegezett engem, én magáztam. Elnevette magát, adott egy puszit: - Ilyennek vettelek el.

Mindig, mindent megbeszéltünk. Én elfogadtam az ő döntését: ide költözünk, oda megyünk, ezt tesszük vagy azt, ezt megvesszük, azt nem. Elmondtam az érveimet, s volt, hogy úgy látta, a kicsinek van igaza. Szóval mindig megegyezésre jutottunk. De végül ő döntött.

Sohasem lehett tudni, hogy miért viszik el Istvánt. Dupla nullás ügy volt, politikai, senki sem tudhatott, semmit, még az ügyvéd sem. Kémkedett, hazát árult, fegyvert rejtegetett... Hosszú listáról lehetett válogatni.

Nem neveztem őt férjemnek, mindig azt mondtam: az uram. A maiak, a menyeim, az unokáim csodálkoznak: - Hogyhogy az uram? - Hát persze, hogy az uram! Uram és parancsolóm! Így mentem hozzá! Nem a neje vagyok, a felesége! Fele-sége. Régimódi felfogás ez?

Úgy szoktam imádkozni az enyémekért, hogy a belső derűt adja meg nekik a Jóisten. Én a bajban sem voltam boldogtalan. Érti, hogy mit akarok mondani. Kell, hogy legyen az emberben valami, amivel elfogadja a dolgokat. Erre nem lehet nevelni az embert, nem lehet ezt kiérdemelni. Ezért csak imádkozni lehet. Nem, nem kell, nem szabad beletörődni a dolgokba. Ha baj ért, én is odavoltam, amikor feljöttem Pestre és megtudtam, hogy Istvánt elvitték, bőgtem egy sort. De a baj nem tett boldogtalanná. Igaza van, örökségem is ez a belső derű. Meg föntről is kaptam. Kérdezi, hogy azért is vagyok-e ilyen, mert Ugron István az uram. Hát, igen. Igen. Igen...

Szikora József

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu