A lelkiismeretem tiszta, mégis...

Ki segít nekem?

"A kicsi mamához akarok menni!" - gagyogja-dünnyögi az ötéves Péter, s még semmit nem ért abból, hogy miért örülnek a szülők ennek az önkéntes vállalkozásnak. A félig üres lakás vigasztalan látványt nyújtana, ha nem boldogítana a tudat, hogy nagyobb, kényelmesebb, sőt, kimondottan elegáns lakásba költöznek, ahogyan Péter mondja: mire visszajövök kicsi mamától, már a "krúdyban" alszunk. Az apa, Nándor az M1-esen szinte néhány perc alatt leér a fővárosból a vidéki megyeszékhelyre, ahol felesége szülei laknak. Hoztam nektek ajándékot, s kicsi mama és Gyurka papa boldog, hogy néhány napig megint van ki körül ugrálniuk. Jó időben kiviszik majd a kicsit a dunaalmási szőlőhegyre, talán már a kerti pancsoló is fölmelegszik annyira, hogy beleengedhetik Pétert.

Nándor költözik. Jogász létére hátára veszi a bútort, s araszol lefelé a szűk lépcsőházban. Amikor leér, és kifújja magát, nevetve mondja: anyám mindig arra figyelmeztetett: tanulj fiam, különben tróger lesz belőled. Nem lenne helyesebb a mondat ekképpen: tanulj fiam, tróger lesz belőled!

Persze nem panaszkodik. Feleségével, Edinával - aki közgazdász - önálló jogi-gazdasági irodát tartanak fönn. Cégalapítással, vállalkozások pénzügyi-gazdasági ügyvitelével foglalkoznak.

Pétert nem akartuk bölcsődébe adni, de kénytelenek voltunk - mondja Edina. - Szerencsére hamar beleszokott a környezetbe, s ma már alig lehet visszatartani, szombaton is menni akar a barátaihoz.

Amikor várandós voltam vele, azt gondoltam, iskolás koráig otthon maradok vele, de nem engedhetjük meg magunknak - folytatja a feleség. - A gazdasági kényszer rendkívül erős. Ha kiesem a szakmából, nem, nem is a szakmából, hanem a kapcsolatrendszerből, aligha kapaszkodhatom vissza.

Családi élet? - tűnődik Nándor, immár a "krúdyban", szemközt éppen megszólal a jezsuiták templomának harangja. - Ha fölzúg az orgona, az is fölhallatszik - mondja, s talán visszaemlékezik gyermekkorára, amikor a templomban mennyire szerette hallani a regiszterek egyre áradó zúgását.

Boldogság? - alig van időm arra, hogy ilyesmin gondolkodjam. A fogalmakat, az élettel kapcsolatos vágyfogalmakat - tűnődik -, inkább élni kell, mintsem elméleti vitát folytatni róluk.

Talán keserűségnek is gondolhatnám e szavakat, de sokkal inkább a megviselt lélek természetét vélem fölfedezni mögötte. Négygyermekes családapa volt, amikor úgy döntött, hogy elválik. Édesanyja előbb ki akarta tagadni a családból emiatt - a testvérek csitították: anyuka, lásd be, idejétmúlt reakció ez, és nem old meg semmit -, hosszú ideig nem állt vele szóba. Hogy tehetett ilyet - hajtogatta, s nem gondolt arra, hogy senki nem jut el negyvenesztendős kora táján ilyen döntésre pusztán jókedvéből. Vajon mi ment végbe Nándor lelkében, aki a házasságot szent dolognak tekintette, s ma is annak tartja? Annak ellenére, hogy vasárnaponként nem járulhat szentáldozáshoz. S halkan teszi föl a kérdést: és a feleségem, akinek első házassága ez? Vajon neki miért kell bűnhődnie amiatt, mert belém szeretett...? S nyitva hagyja a mondatot.

Az első házasságból származó két leány már felnőtt, a fiúk általános iskolás korúak. Tamás, Botond és Péter úgy élnek együtt, mintha testvérek lennének. Azok is, és soha nem hangzik el a szó: féltestvérem. Tesi, tesó, mondják egymásnak, és sokszor ott alszanak a kisszobában együtt, de alig férnek el.

Ezért is akartam, hogy nagyobb lakásba költözzünk - mondja Nándor, s büszkén mutatja saját keze munkáját, ahogyan a hatalmas, valóban teremnyi egyik szobából három "külön szobát" alakított ki, fantáziadús térelválasztó segítségével. Itt kényelmesen elférnek, együtt, de mégis külön.

Régebben faggattam, miért romlott meg előző házassága. Azt hittem, nem akarja megosztani velem belső élete titkait, de később rá kellett jönnöm, nem tud mit mondani. Ha konkrét eseteket említene, hamis akusztikája lenne a történteknek, s alig szólna a valóságról. Még kevésbé az igazságról.

Szinte nyomon követhetetlen folyamat - támaszkodik neki Nándor a beépített konyhabútornak. - Ha bármit mondanék, hamis lenne. Csak azt éreztem, valami nem az igazi. Kértem a barátaimat, segítsenek, kívülről ők hogyan látják. Meghallgattam őket, összejöttünk közeli házaspárokkal, hátha a közösség segíthet azon, amiről valójában mi sem tudjuk, hogy micsoda. Azután valaki ajánlotta: forduljunk pszichológushoz. Méregdrágán eljártunk úgynevezett családterápiára. Bevallom, sokszor csak az indulat növekedett bennem: mi szükség erre?

Azután egy napon döntöttem: elköltöztem otthonról. S megtanultam, megszenvedtem a régi igazságot: nemcsak a kapott seb fáj, hanem sokszor jobban sajog az adott seb, ha akaratunkon kívül okozzuk is. Akaratunkon kívül...? Fájdalmat, kínt, szenvedést nem akartam okozni senkinek. Ebből a szempontból tiszta a lelkiismeretem. Azzal együtt, hogy tudom, mégis bűnt követtem el.

Ki segít ennek föloldásában nekem? - s megigazítja szemüvegét, és indul, mert rossz helyen parkolt.

e.i.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu