Illés Sándor

Vili halála

Az utóbbi években gyakran találkozom a hajlott hátú, idős Veronka nénivel. Ismerem még gyermekkoromból, cselédlány volt valaha a gazdag Bognár családnál. Hajába kék szalagot kötött vasárnaponként, és belibegett a vasárnapi szentmisére. Elnézem most gyakran a domonkosok templomában, és a szánalom fojtogat. Hát ennyire könyörtelen velünk az öregség?

Ezer ránc az arca, ő maga akár egy gubanc, rojtos kendő takarja a vállát, maga előtt motyogva botorkál a botjával. Alighanem felismert a múltkor, és mellém telepedett a templomban. Együtt fohászkodtunk. Bütykös fekete ujjaival olvasóját morzsolgatva mondta hangosan az imát. Viliért, a fiáért könyörgött, aki nagyon beteg. Segélykérő mozdulattal a karomba kapaszkodott: "Ugye maga ismerte az én kisfiamat?!"

A falumbeli volt, vásott gyerek, aki sorra beverte a falusi házak ablakait, és firkáival elcsúfította a falakat. A kapukat rugdosta, hogy ugassanak a kutyák, és megkergette a cicákat. Napokon át kerülte az iskolát. Most egy külvárosi kórházban kezelik, felépüléséért rebegi a sok fohászt az anyja.

"Nem volt ő rossz gyerek - szipogja könnyek között a templom egyik oszlopának dőlve, amikor vasárnaponként találkozunk. - A világ legjobb gyereke volt az én fiam, lám mégis ide jutott a szerencsétlen..."

Bólogatva hallgatom, jó szívvel gondolok rá. Valamilyen baleset érte. Az orvosok már lemondtak róla, de az anyja még harcol érte. A múltkor szemtanúja voltam, amikor előhalászta kopott táskájából a fia fényképét, amelyet mindig magánál hordott. A magasba emelte a Megfeszített keresztje előtt: "Uram, nézd, ő az! A fiam! Ismered Uram? Nagybeteg a fiam!"

Krisztus borongós ikon-szemével türelmesen nézett le ránk két évezred távolságából a misztikus templomi félhomályban. Úgy rémlett, mintha bólintana is töviskoronás fejével. Persze, hogy ismeri Vilit az Úr, hiszen őt is megváltotta egykoron. Veronka néni leborul előtte, és beszél hozzá, némán mozog az ajka, de az Úr az hallja a suttogást is, mert felszáll hozzá a végtelen magasba. Dicséri: "Jó fiú volt, szerette az anyját és a világot, Uram. Ha akarod, tanúkat is hozhatok, akik bizonyítják!..."

Közben felém fordul, belém kapaszkodik, és azt kérdi esdeklőn, tanúskodnék e a fia mellett az Úrnál? Megesik rajta a szívem és megígérem, ünnepélyesen kijelentem, hogy nem Vili firkálta be a házak falát, nem ő rugdosta a kapukat, hogy ugassanak a kutyák, s nem ő volt az, aki napokig kerülte az iskolát. Én voltam a gonosz, én kötöztem a cicák farkára az üres konzervdobozt, hogy azok rémülten kifussanak a világból. Minden bűnét magamra vállalom, ahogy az Úr is tette az emberekért a Golgotán.

Aztán hosszú ideig nem találkoztam Vili mamájával. Megbetegedtem, élet és halál között lebegtem, s így suhant el fölöttem több mint egy keserves esztendő. Bevallom őszintén: közben meg is feledkeztem róla. A napokban újra összehozott a véletlen. Összegörnyedve ült megszokott régi helyén a templomi padsor szélén. Mellé ültem. Együtt énekeltük a Boldogasszony Anyánkat. A mise végén pedig karomra támaszkodva vezettem ki.

"Meghalt!" - suttogta a templomajtóban, és felnézett az égre, amelyen már őszi felhők vitorláztak. Ott lehet Vili is valahol, azok fölött, az Úr zsámolyán ül, aki megbocsájtotta neki minden bűnét, és magához vette.

Előkotorja azt a régi, összegyürkélt, kifakult fényképet, amelyiken Vili még rövidnadrágos kisfiú volt, s a kezembe nyomja. "Mit gondol, megbocsájtott neki az Úr?"

Bólintottam, mert hittem is abban, aki Timeus fiának, Bartimeusnak visszaadta a szeme világát, aki Jairus lányát feltámasztotta halottaiból, aki a némáknak visszaadta a szavát, aki Kafarnaumban meggyógyította az inaszakadtat és Galileában a bélpoklost. Aki tudta jól, hogy az ember gyenge és esendő. Hát akkor Vilinek, ennek a vásott fiúnak miért nem bocsájtotta volna meg apró bűneit? Esküre emeltem a kezem.

Veronka rám nézett, arca fénylett, mintha hirtelen teleszaladt volna lénye a hit ragyogásával.

Együtt ballagtunk az utcán, megbékélve, képzeletünkben Vili velünk volt. És az Úr lépkedett utánunk zengő harangszavával.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu